vasárnap dél, a "reggeli" kávé, hóemberes bögrém füle a kezemben, nem sajog, nem hasad, nincs van, kint és bent is nincs... szélcsend, mondhatni... elindulok, letört gallyak, kidőlt fák és megbontott tetők cserepei között... mezítláb... de sálban, sapkában és nagykabátban...
a héten újra megnéztem a kedvenc filmem, persze megint az önbeteljesítés... igaza volt Csernusnak, amikor tavasszal valami hasonlót írt nekem, pedig abban a levélváltásban semmi olyasmi nem volt, ami ezt indokolná, mármint ezt a kivételes képességem, de ő megérezhette, tehát önbeteljesítés, a film és én, végzetesen és visszavonhatatlanul olyan vagyok, mint a főhősnő, és Ők rendre olyanok, mint a főhős, így aztán a történeteim is rendre olyanná válnak, mint a film.. itt most piros van, ha itt kilép... kilépek...
mert nyilván mindig a lehetetlenre vállalkozom, miért nem elég nekem hódocska módjára szorgalmasan tömögetnem a sorra keletkező lyukakat, miért kell folyton önmegváltó stratégiákkal kísérleteznem, ja, mert szeretem az elementáris dolgokat, erőket, viszonyokat... és nekem tulajdonképpen akkor jó, mikor rossz, és akkor rossz, ha jó... biztosan a karmám rendelése, hogy magányosan verekedjem át magam magamon... értem úgy, naponta támogató barát nélkül... néhány, hetente támogató bölcs baráttal... és ...
a perspektíva is fontos, ergo ha Te fent és én lent, és ez beállni látszik, mert Te olyan vagy, hogy szinte mindig kicsit vagy nagyon felülről tekintesz az emberekre, én nárcizmusnak hívom, Te próféta génnek, szóval én ebben a perspektívában nem vagyok jól látható számodra, és én sem azt látom, ami vagy, ebben helyezkedni és fészkelődni kellene, én próbáltam, Te nem, ill. ha Te is, nem ment, ahogy nekem sem, nem leszek sematikus, és nem fogom úgy eltenni az emlékeim közé, hogy érdektelenségből nem próbáltad, próbálod újra és tovább, azt fogom képzelni, mert azt hiszem, hogy félelemből nem, és ez sem szebb, mert ha nem tudtam feloldani ezt a félelmet benned, ha nem omlottak lábaim elé a falak, csak néha mintha néhány tégla csak, vagy féltégla, vagy az sem, akkor tényleg mivégre...
egyébként pedig, visszatérve a földi dolgok közé, én azt mondtam, hogy meg tudom csinálni, ha lesz benne barátság, és ebben nem volt csúsztatás, de nem tudtál ilyet beletenni, nem is lehet, ha közben egyre nagyobb szimbiózisban élsz egy másik nővel, ezt is mondtam, szétforgácsolni nem fogod tudni... lelki instabilitás, itt és, ott is, és ezen nem segít az értelmiségi attitüd, kisugárzás, sőt... lassan nyílt levél lesz ez, de oly mindegy, talán Te még végig bírod olvasni, a többieknek úgyis halál érdektelen, oh, jut eszembe Te is az, mármint halál érdektelen, mindegy, akkor magamnak, hogy jussak valamire, miközben elhasznált és kidobásra ítélt gittet rágok, megint, újra -és újra, és nem gondolkodom a szavak hatásán, csak kommunikálni próbálok, leginkább megint magammal, folytatva a tegnap éjszakai skizo diskurát, öngyógyítok, ha úgy tetszik...
