Jó, jó jó nap volt. Szeretem, ha barátaim vendégségbe jönnek hozzám. Akármikor. Jelen esetben az első turnus reggel 10kor érkezett, idejét sem tudom mikor keltem ilyen korán, ennyire alig alvás után. Aztán a következő délután. Majd Borfalu. Persze a közepe táján némi elvágyódási kísérlettel, persze maradtam, nem jobb híján, mert ez is jó. Csak más.

Hazafelé bandukolva jut eszembe, hogy a péntek este - a péntek és minden statiszta tudta nélkül - mérföldkőnek látszik. Látszik, mondom, hogy ne kiabáljam el, pedig én érzem, hogy nemcsak annak látszik, hanem az is. A magamhoz való viszonyomba nyúlt bele, nagy stratéga módjára, kimódolva, mondjuk úgy, szimbólikus értelemben a gyomromon keresztül... Túlléptem a félig mesélt múlton. Nem fontos, vagy legalábbis nem úgy és nem annyira. Ezt a furcsa, egészen új érzést még ízlelgetem, és féltem is persze, de egyelőre, erről, legfőképp babonából psssszzzz....

Nagyon sok minden toporog még nyelvem hegyén. Mondjam, hogy végre? Végre. Bátrabb és erősebb szavak. Ámde - és megintcsak végre - fáradt vagyok. Ahogy már rég voltam. Talán ma nem talál ébren a hajnal. Ez is jó lesz.

Egyéb tekintetben pedig, ha már végre és valahára én ént játszom, jöjjön egy kis versidézet, de most Faludytól, és tényleg csak a pillanat, a hangulat kedvéért...

"A sokadik. Elfeküdtünk az ágyon
mezítlenül. Átfogtam fél karommal
és azt gondoltam: nagyon kellemes lesz
egy csipetnyi, szokványos unalommal.