2007. augusztus 12.
Befejeztem a Klétkát. Vasárnap van, alig múlt dél, odakint esik. Egész pontosan szemerkél. Van abban valami sorsszerszerűség ahogy a könyvek rámtalálnak. Ahogy az emberek is. Amikor levettem a polcról, helyesebben az állványról nem a fülre írtat olvastam el, nem tudom miért nem, hanem a legelső oldalt. A legelső oldal felét… Másszínű volt, mint lett. Megvettem. A szerzőt ismertem, évekkel ezelőtt az ÉS-ben rendszeresen olvastam az írásait, novelláit, regényrészleteit. Tehát annyira mégsem vaktában.
Halál. Rákhalál. Nem egy, nem kettő. Rezignált távolságtartás. Monotónia. A találkozás legbiztosabb útja. Az összetalálkozásé. Mintha én is Ők lennék. Újabb szín a belém költözött szomorúságba.
Itthon, a szüleimnél béke. Reggel, pontosabban délelőtt a szomszédasszonyra ébredek. Diskura és whisky a konyhában. Kimászok, úgy ahogy vagyok, kócosan, pizsamában, félálomban. Közéjük ülök a kávémmal. Sütit majszolok hozzá. Jók ezek az évezredes viszonyok, jó hogy megtehetem. Kócosan és pizsamában. Vendég el, paprikáért jött, meg visz egy kis körtekompótot is. Anyukám tegnap este csinálta. Apukám kéri, hogy vegyem meg a Francia história nyolcadik részét. Sőt, jöhet a kilencedik is. Gyorsolvasó lett. Gyorsan olvassa az új tűzhely és mosogatógép útmutatóját is. Kicsit bosszankodik. Telefonok, nagynénik, testvér, csevej valami söröskupak számsorsolásról, fene sem érti. Olvasok inkább.
Eszembe jut a péntek éjszaka. A történeteim. A gyerekkoromról, az erkélyen kimászásokról, meg Marciról. Kicsit összefüggéstelen volt, kicsit ki –és átlógott minden. Emlékszem azt mondtad, megint másokra kenem. Pedig annyira már nem is. Nagyon rég nem beszéltem erről. Gondolni sem nagyon… Majd folytatom. Összeszedettebben. Legalábbis szeretném. Túl a pénteken, már nem remeghet többé a hangom. Vagy nem úgy.
Klétka – haldoklás, hosszú, kínkeserves. Ha kívülről nézed, megszakad benne a szíved. Ha végigcsinálod, bármelyik oldalon, nem teheted. Ma jobban értelek L., mint tegnap.
