Holnap elmegyek futni. Újrakezdem, vagy folytatom. Keresek egy másik utat. Már tudom is, hogy hol. Próba cseresznye. A szokásos régin nem volna erőm. De nem is erőltetném.
Tehát: futás. És ezzel talán segítek egy kicsit annak a fránya egyensúlynak, hogy ne hagyjon naponta pillanatokra, sőt olykor órákra cserben. Mert bizony megesik. A majdnem folyamatos delírium ellenére is. A magány, a kétségbeesés, a félelem... hazudnék, ha azt állítanám, nem leselkednek rám kaján tekintetekkel a legváratlanabb helyeken.
A körök bezárulni látszanak. Vagy cserben hagyott az ösztön, vagy nem. De valahogy nem vagyok hajlandó, még most sem, racionálisan gondolkodni emocionális kérdésekről.
Megtehettem volna. Megtehetném most is. Magamra tudnék erőszakolni mindegyik (mindhárom) kérdésben nagyon tudatos döntéseket. Nem teszem. Soha, de soha semmi jó nem lett abból, ha ezt tettem. Sőt... Hiszen a történetünk Dömével pont emiatt radírozott le szinte a nullapontig. A barátság esetében, nos ott nem tudom, ott talán... ott is jobb lett volna két pillanatig behunyt szemmel befelé figyelni, mielőtt, mielőtt pl. a büszkeséget választom.
Nemrég tüzetesebben nekiláttam egy angolul írt szabadvers fordításának. Tegnapelőtt már átfutottam, akkor azt gondoltam, megvan, most éreztem, akkor mégsem. Most viszont igen. A testemen fel-lefutkározó hideg... No igen, erről eszembe jutott páncélossal a legelső beszélgetés, akkor rögtön volt pár ilyen élményem, aztán később, amikor a neten átküldött írásait olvastam, szintén. És ez nem a nyilnyál szerelem hidege-melege, ez a szellemek találkozása. Olykor megesik.
