Az iménti a tudat, a tudatosság nagyon helyes bejegyzése volt. A felszín, miközben a lelkem sajog, vérzik, sikít, és karmol...
Őszinteség. Sárga lábú sokfejű kigyó. Közben távolból a nyikorgó vagonok. Próbáljak meg hinni a négykézláb másztam-ban? /négykézláb másztam, álló istenem lenézett rám, de nem emelt fel engem, ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, taplraállni bennem..J.A./
Tehát őszinteség. Kell lakjon a tudatalattimban valami, ami újra -és újra kiválasztja nekem azokat a kapcsolatokat és szituációkat, ahol nagy eséllyel fogok vereséget szenvedni, ahol átgyalogolnak rajtam, ahol újra -és újra megtapasztalhatom, hogy tulajdonképpen ezt érdemlem, mert ennyi vagyok. Általában sima ügy. Aztán a szörnyecském elégedetten dőlhet hátra ott, a tudatalattimban. Ezzel a láthatatlan izével kell nekem felvennem a harcot? Saját magammal? Ha most kezembe adnának egy ecsetet, hogy fessem le saját magamat, hát nem tudom....
Tehát őszinteség. Nem tudom kiváltani a hitet egy-egy jól hangzó idézettel. Szuicid gondolatokkal küzdök. Jó, nyilván nem teszem meg, de magát a késztetést is iszonyú nehéz elviselni. Na jó, lássunk tisztán, attól borultam így meg, hogy otthon voltam, és nagyon kellett tartanom magam. Miközben üvöltött rám minden pillanatban az ambivalencia. Az én és én között. Az egyiket meg kellene ölnöm. Ha nem volna ily erős hajlamom az önanalízisre, mindezt megsúgta volna, hogy az új kutyát folyton a régi hű ebem nevén szólítottam. A kölyökkel nem is tudtam mit kezdeni. Nagyon hiányzott az öreg kuty. Álldogáltam is sokat a parton a göcsörtös fa mellett, jeltelen sírjánál, könnyezve, kétségbeesve.
Tehát őszinteség. Ez a Sziget-hét mindig visszavet, elkeserít, mert itt a mézesmadzag, a régi énem, és még jobban tolja a pofámba az élet, hogy egyedül vagy. Vákuum. Kortárs vákuum.
Tehát őszinteség. Az évforduló. A műtété. Ha már a vákuumnál tartunk. És itt tényleg elfogy a szó. Ez az, amiről aztán tényleg soha senkinek élőszóban...
Nincs kedvem építkezni. Addig akarok heverni egy erdő közepén, amíg elevenen fel nem falnak a farkasok. Nem tudom, milyen erő fogja bennem majd össze a napokat... Hogy össze tudja-e fogni. Olvasgassam a bölcsekedő előző bejegyzésem, hátha elhiszem annyira, hogy élni tudjak benne? Komolyan gondoltam, hogy 30 felett az ember... De most csak állok a viharban, a saját magam élesztette, szította viharban, és várom, hogy egyenként tépje le a végtagjaim, a hajam, szórja tele homokkal a szemem, savval a bőröm, míg lassan elfogyok benne teljes... És egy kortyot sem ittam, tök józanul diktál nekem a hajnal. Istenem, mennyi gyehenna még a végéig. El fogok veszni közben. Sőt, már elvesztem. Ez már nem is én...
