Két órája még mintha álmos lettem volna. Hát nem. A bioritmus ugye... De ha már így, akkor jöjjön a grafománia, a gondolatok úgyis, és kivételesen kéretlenül itt toporognak. (És nem hagynak aludni.)
Holnaptól, pontosabban mától, munka. Komoly és sok. Ergo véget ért eddigi életem legkeservesebb - egy sajátos perspektívából viszont leggyönyörűbb - punnyadós, énromboló, énépítgető hosszú szabadságos nyári semmittevése. Nem mondom, ha valaki felajánlaná, hogy utalgatja a havi százat mondjuk, mindezért tovább, nem kezdenék-e lázas tanakodásba, mérlegelésbe... De jól van ez így. Ha már a henye verzió ugrott, akkor pont ez a meló a legvonzóbb, ami perpill. rám vár. Tehát all right. Ez legalább.
Más. Ahogy hétvégén elnéztem a szüleim, nagyon komolyan megingott az ép aktuális jövőképem. Olyan szép lehet ilyen nyugiban, békében éldegélni a mindennapiságban. Tudom, mert próbáltam, képes vagyok rá. Legalább ennyi jó volt a rosszban, az elcseszett választásban, azaz Dömében. No most akkor...? Úgy érzem magam, mint aki két világ közé szorult. És maga akarja eldönteni, hogy merre rakja a lábát. Rángatni rángatnák, erre is, meg arra is, de maga akar dönteni. Azt meg nekem, mint tudjuk, nem könnyű. Dönteni mármint.
Egyébiránt pedig, azt gondolom, 31 évesen az ember már felelős magáért, meg a sorsáért. Ilyen egyszerű. No igen, de ez igaz pro és kontra is. Tehettem volna, hogy X-el, vagy Y-onnal elkezdem a féligmegélt, kényelmes, nyaralós, főzögetős, Balatonozós, középszerű, céltudatos kapcsolatot. Jó döntés volt, hogy nem tettem. Persze a zsigereim sem kívánták. Ez a kontra. A pro meg ez a majdnem végigvitt tökéletes önsorsrontás. Még időben szálltam vele harcba. Ami jut és marad belőle, remélem ér majd annyit, hogy megérje.
Hosszan el is tűnödtem a vonaton mindezek miértjeiről. Van is egy teóriám, de erről itt nem esszéznék, túl intim, és messzire vinne. Maradjunk annyiban, L. segítségével, hogy bazi tehetséges önsorsrontó vagyok.
Jó hogy van Dani pl., a maga józanságával. Nem mindig az őrült hedonizmus mögött találjuk az igazi értékeket. A művészit és az emberit. Sőt, egyre inkább azaz érzésem, hogy a hedonizmus az alkotói válság maszkja. Amolyan öngerjesztő spirál. Persze egy ponton túl. Vagy a franc sem tudja. Ezt még mindig nem látom tisztán. (Ezt most leginkább magamra értettem.)
Aztán egy-egy keserűbb pillanatomban ma az is eszembe jutott, hogy mi ez a naív boldogságkeresés. Beláthatnám pl., hogy ez már nem az az idő, és nem az a kor. Kéz a biliből ki, él, dolgozik, házasodik, gyereket szül, nevel stb... A 100%-ot meg megírja az ezerkettedik éjszakán. Vagy soha.
Na király. Mikor visszakapcsoltam a gépet, még úgy éreztem, halálosan egyértelmű az egész élet. Erre most megint ott tartok, nem tudom merre tovább. Áh...