vonz/a/lom

Megjöttem. A szüleim érdemi segítséget nem nagyon nyújtottak. Anyukám hozva a formáját vagy ötször kiabált velem, az ötödik alkalommal aztán eltörtem a mécsest. Annyira mégsem tudják átlépni a saját árnyékukat. Értelmezzük ezt az aggodalom jelének. Mondjuk. Magam vagyok, nagyon... Persze nagypapa igazi ölelése nélkül még inkább magam lennék. Vagy apukám hangja nélkül, ahogy arra ébredek szombat délután, "Jé, az Andi hozott nekem könyvet? De jó, kettőt is!" Talán jól van így. Talán megint aktiválták a megfelelési kényszerem, és így nagyobb a sanszom...

Voltak ma tesómék is. Mesélik, hogy dö letörölte őket az iwiw-jéről. Most mondjam azt, a lelke rajta? ...

Tegnap este g-vel, tulképp azért utaztam haza, hogy találkozzunk. Itthon van, Madridból. Nagyon jó volt, örült, olyan ritka amikor ki lehet mondani, hogy fontos, hogy tizenvalahány év barátságféle van mögöttünk... és mindent értünk, megint a félszavak, neki is, nekem is úgy hiányzik ez a mindennapokból. A sors úgy intézte, hogy ilyen lett az életem, az életünk. Jól esett, hogy még mindig tetszem neki, pedig akkor sok éve plátói maradt ez a vonzalom köztünk, mert... De ez mindegy is, most nagyon igazi volt minden. Hiteles.

 

 

 jó volt végre lézengeni egy kicsit a városban, átsétálni a Lánchídon, újra éjszakai könyvesboltozni, aztán hazaérni... már két napja száradnak hiába a ruháim az erkélyen, így elérkezett a pillanat, elővettem a benti szárítót, amit még dö tett el tavasszal, megint lerohantak az emlékek, ezúttal a cuccairól, az egyforma alsógatyái, a zoknik, a piros kabátja, a régen elromlott cipzárral... jöttek sorba a képek... mintha tegnap teregettem volna őket utoljára... posztnosztalgia

tegnap este itt volt d., rengeteget nevettem, többnyire saját magamon, mert nem kímélt, nem kímélte a blogom sem, a rá oly jellemző fanyar iróniával, pl. meglepően hosszan ecsetelte, miért nem vinné magával egy lakatlan szigetre... minimum halálra kellett volna sértődnöm:)

ma hazafelé megint elhagytam a vadiúj gyűjtőjegyem, az elmúlt hetekben már másodszor, mert tök hülye vagyok, zsebreteszem, aztán néha mellé az mp3, amit olykor ész nélkül ráncigálok...

ma volt egy dupla francia forradalom, egy dupla árpád-ház, meg egy szimpla rögtönzött ezmegaz, a diákokat imádom, és nagyon szeretek tanítani, ámde a sors egyre inkább azon munkálkodik, hogy ezt megvonja tőlem, na, ha ez bekövetkezik, akkor lesz az, hogy a már egyébként is összetört szívem tovább törik, és még nem tudom, hogyan lehet élni szív nélkül, a helyén térdig szívszilánkban... holnap hazautazom, szükségem van a szüleimre, persze ez csak egy erős belső kényszer, mert valszin. csak rontani fognak a helyzeten, de hátha mégsem, de az is lehet, hogy már a pusztán otthonlevés, a vízpart, a kutya, a göcsörtös fa Niko sírjával, a kert, a nagyszüleim... szóval ez mind-mind segíteni fog, hogy döntsek már valamerre... munkaügyben...

ősz van, toporog bennem a szentimentalizmus, olyan más tud lenni ilyenkor a lelkem, tegnap elalvás előtt radnótit olvasgattam, meg pilinszkyt, a fejemben jön-megy, mióta vasárnap este eszembe jutott a tétova óda, tegnap éjjel meg az a forgatókönyv, amit egy filmes gyakorlatra írtam, a "szakítottunk" c. versre még szombathelyen, ami megjelent az ámbárban, majd megkeresem, biztos megvan valahol, persze hogy megvan... kíváncsi vagyok rá, így bőven egy évtized távlatából 

nagyon fáradt vagyok, egyik napról a másikra feleztem meg az alvással töltött óráim, lassan megelevenedik a tücsök és a hangya tanmese, sajnos én nyáron már lepaccsoltam a tücsök szerepét... nehéz idők jönnek... :)  

 

 

 

 

...nagyok lesznek, a nagyok pedig kicsiny apróságok... no igen... maradjon félmondat, érti aki érti

lehúztam az összes redőnyt, felkapcsoltam az össze lámpát, fényterápia, nagyon fáradt vagyok, sok munka vár még éjszaka, ennem is kellene, rengeteget dohányzom,az ébredés szörnyű volt, rémálom, anyukámmal és a családommal, sírva ébredtem, de már csak az álom töredékeire emlékszem, nagyon rossz volt, utoljára valamikor gimnazista koromban álmodtam ilyet, róluk, az azóta is bennem...

egyedül vagyok egész héten, jó-jó dolgozom, de akkor is, csak a hosszas esti, éjszakai telefonbeszélgetések próbálnak segíteni, utat keresni ebben az annyimindenben...

ez a folyamatos és egyre sürgetőbb hezita munkaügyben, a legszarabb helyzet, és már kb. látom, nincs itt, nem lesz itt más út, nagyon bánt... és nem mellesleg tök hülye vagyok ebben az egészben, mondhatni balek, vagy legalábbis annak érzem magam, bár igazán ez a világ beteg, meg ez az ország, a kórházaival, az iskoláival, és mindennel, ami olyan, de olyan fontos volna...

dö lassan négy hónapja költözött el, azt hiszem a legelső sokk és sokszor esztelen gyűlölet után most kezdődik az igazi feldolgozás és elválás, mármint a lelkem mélyén, most már tényleg igazán, magam is megdöbbenek azokon a pillanatokon, amikor úgy érzem, pokolian hiányzik, a legváratlanabb helyzetekben fut végig bennem az érzés, és ettől persze egyre inkább fázom, didergek, és sírni tudnék, de nem sírok... pedig az jó volna, most hogy így belegondolok... és csatlakozom tkatához, meg az általa idézett arthurmilleri gondolathoz, ez munkál bennem is, napról-napra, hétről-hétre határozottabban, megalkuvást nem tűrve, azért arra kiváncsi lennék, hogy pl. enélkül a nyár nélkül hol tartanék most, ami volt amilyen volt, de pont a keservei miatt vitt sokkal, de sokkal előrébb, mondjuk úgy személyiségfejlődésemben, amitől persze egyre azt látom, mennyire sokat kell még tanulnom, fejlődnöm, alakulnom, szóval enélkül a nyár nélkül, meg mondjuk Tim vagy páncélos nélkül, mert tulképp legelső találkozásunk alkalmával már ő is ezt a gondolatot osztotta meg velem, úgyhogy lehet, nemcsak arthurmilleri, vagy nemcsak popper, de mintha még márai is volna, mindegy, az eszme a lényeg, tehát ha belehalok is, én mégiscsak akarom azt a száz százalékot ...

ja, és a sírás: na azért ma igen, de egész más miatt, és alig, de azt nevezzük inkább megkönnyebbülésnek vagy nem tudom, nagyon konkrétan meghalhatott volna, és nem megy ki a fejemből, és akkor most valahogy kerete lett ennek a bejegyzésnek, mert ez van, amikor a kis dolgok nagyok lesznek, a nagyok meg jelentéktelennek tűnő apróságok...

hideg, eső, allergia, munka, dilemmák, magány... este hallgattam Hillert az Estében, k_rva jó volna, ha pl. ilyenkor konkrét példákkal állítanák szembe a minisztert, mert általánosságban cseszegetni ugyan lehet, de ahhoz nem kell nagy intelligencia, hogy ezekből kivágja magát az ember... utálom ezt az országot, aggódom, mert perpill. három ember van kiszolgáltatva a közelemből a magyar eü. rendszerének... köztük a testvérem... utálom, hogy hónapokon belül nem lesz más választásom, minthogy otthagyva a szakmám kis túlzással eladjam a lelkem, utálom, hogy az egyik fiatal tehetséges tanár barátom egy hétig lecsón él...  

minden évszakkal újra hozzá kell szoknom, hogy nincs velem, hogy nem ébred mellettem, hogy nem hív, hogy ki vesz ma kenyeret, vagy hogy mit hozzon a boltból, vagy hogy mit vegyek én, és mit kajálunk ma, hogy elvitte az ölelését, és vele annyi mindent...

(ja és tk kommentre: no igen, kis emberek kis gyarlóságai...)

 

 

    

Jaj, ne... Annyira éreztem tegnap mikor eljöttem Tőle. Hogy nagy a baj. A szombati ügyelet, meg az egy hónappal ezelőtti (ha az is ez volt már) tényleg elmehet a... Nem részletezem. Nagyon aggódom.   

Egyebekről majd később.

nos, a feddés valóban jogos (és ez nem a kidumálom kategória, de a szöveg első változata még tartalmazta a forrásmegjelölést, kimondva a plágium elkerülését, de aztán e sort befalta a delete...)

tehát, az alábbi bejegyezés (széljegyzet) alapgondolata, sőt vezérfonala b. (név, cím a szerkesztőségben) ötlete, sejtése, felfedezése, mely a születés pillanatától jogvédett...

peren kívüli megegegyezést ajánlok :)

 

na igen, néha úgy tűnhet, hogy a nagy dolgokba és eszmékbe szeretünk bele, de ez csak a prológus, mert aztán az apró dolgokat és mindennapi mozdulatokat fogjuk igazán és valóban szeretni, sokszor túl még az utolsó utáni pillanaton is... már ahogy így most bele -és visszagondolok... és persze még mindig ezek a képek fájnak a legjobban, ahogyan hazaér és leveti a cipőjét, vagy ahogy reggel behozza a kávém... ej de rég nem gondoltam erre... és istenem, lesz-e másik kávésbögre vagy másik cipő ott a kék cipősszekrényben... vagy tulképp az egész Tétova óda, Radnótitól, ami pont ide rímel, most nem keresem elő, csak ami fejben

"Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - / mit mondjak még? a tárgyak összenéznek / s téged dícsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany golyó ragyog a terítőn, / s magától csendül egy üres vizespohár./ Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, / hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár........"

na valahogy így gondolom én ezt a hétköznapiságot, meg a szerelmet, emlékekből építkezve, kissé hitehagyottan, és szeptemberi szomorún..., ha már szóba hoztuk...

...nem jelentenek, ezt csak mert már másfél napja a Kiadótól a Nem bánja a fejemben, meg a fülemben, meg a lépteimben... 

https://www.youtube.com/watch?v=lx_YvQwuJPI

 

észrevétlen egyre közelebb az ősz... még gondolni sem szeretnék arra, ami vele, és őutána következik, a sötétre, a hidegre, a kabátokra, a bakancsokra vagy a szolid fűzős bőrcipőkre, az egyedül teázós hosszú estékre, a lassan albínó fehér bőrömre, a költöző madarakra...

tegnap éjjel megnéztem a Dunán a Perlasca-t, tök véletlenül kapcsoltam be, és pont oda, de ezen már nem is csodálkozom, legalább ez az egy képességem még működik... persze megint, mint mindig, ugyanaz az érzés...

a bioritmus nem adja magát könnyen, marad az erőszak, holnaptól már valóban rendszeresen

nu, mielőtt újra teljesen maga alá gyűrne a depresszió, kimegyek futni a ligetbe...

jó kis görbe este tegnap, és még görbébb este ma... na igen, a mágikus szavak... mint pl. a lehet, amit közösen hoztunk létre, avagy értelemztük újjá tegnap, a görbe este, éjszaka utáni majdnem hajnalon... és láss csodát...

a tegnap (avagy már tegnapelőtt) este, amikor végre belép valaki az ajtómon, és pont azt, és pont úgy, ahogy én is tenném, ezzel persze hihetetlenül imponálva, nem beszélve az utána következő diskuráról, ami egyre hézagosabb, mert petivel azért el-elvittük a témát, a szakma, az mégiscsak a szakma, no de remélem sebaj, ámbár megkapom aztán a vége felé, miért nem kérdeztem, egyébként g sört, én meg p-vel három üveg bort plusz némi töményet abszolváltunk...  és még a kedvenc jeleneteim is megnéztük a kedvenc filmemből...

és ma (azaz tegnap, a péntek), már a mágikus szavak bűvkörében... telefon állásügyben, állásinterjú hétfőn, örülök, énkisén már annak is, hogy nem a szemétben landol az önéletrajzom, mint anno szegény dö néhány önéletrajza, amit egy-egy fellángolása alkalmával elküldött ide-oda...

aztán a teszt - idealisztikus tanító lettem a tipográfiában... no igen, de belemélyedni már nem tudtam a részletes elemzésbe, mert telefon, spontán orsi, ahonnan most értem haza, pedig még az emeletről sem kellett lemennem, 

nem mellékesen újabb valóban inspiratív munka, naná hogy igen, egyébként le a kalappal a két csaj előtt, az este most máshogy görbül, amúgy csak csajosan, és már messze nem lehet, hanem biztos, hogy mi értjük egymást, óne gügyögés, ellenben minden egyéb a helyén, a szív és az ész is, ettől persze időnként baromi szomorú, mert az élet, meg az élet írta történetek... naca persze l újra elmesélve, emlegetve, megkönnyezve, kiváltképp mert egy friss, de hasonló történet, jaj de nagyon megértem, azt is, ahogy o. reagál, a hitet, amit még őriz, és szinte egyszerre mondjuk, pasi ennyi fájdalmat még nem, pedig arról is de nagyon tudnánk mesélni...

 

 

 

na, akkor mától - most már istenúgyse igazából (de tényleg) - a megváltozott, mintegy helyreállt világrend... azaz reggel kelés, korrekt polgári élet, kis őrült beütéssel... nem mondom, hogy mosolyogva ébredtem, de csendes belenyugvással készítettem a kávét, bámulva az égszakadást, majd a Napkeltét, ami időközben elmászott vagy kilenc csatornát (a szolgáltató átprogramozta saját magát), persze az oktatásügyi illetékes pont akkor érkezett, amikor indulnom kellett, bizonyára a sors keze, nekem egy céltalan dührohammal, neki pedig néhány kínos kérdéssel kevesebb, ámbár még odáig egyszer sem ragadtattam magam, hogy így, direkte beleszóljak a közéletbe... kilenckor már tettre készen a helyszínen, csendben megjegyzem még mindig szerződés nélkül, kvázi szerelemből, gy. rögtön le is cseszett, köszönve, hogy rácsuktam lent az ajtót, ami baromság, mert míg Ő odaért, addigra én már levittem egy emeletet az esernyőm, és felmentem még kettőt... gond ezzel alig, pokrócságával együtt kedvelem, egyébként is... ki nem sz. le... már nem őt, hanem ezeket a hülye attakokat... aztán némi vergődés után gyors és kreatív órarendkészítés, néhány infó, némi elmélázás lent a szakteremben magamban, akkor most, hogymint legyen, ami lesz, gondoltam, a kiscsopnak a 20.sz.tól visszafelé, fontos csomópontok mentén valahogy... na ezt majd még gondolom tovább, tekintve az idő sürget...

e. sajnos nagyon beteg nem is tudja elkezdeni az évet, ezért megvonták tőle azt a nyamvadt fél státuszt is, kurva gáz, nem is kommentálom, mindenesetre .... több, mint intő jel... bizonyos tekintetben mint a legembertelenebb multi...

most itthon, este kisebb hb., no jó ez túlzás, bp jön, meg g... mindjárt rongyolok is folyékony kenyérért

közben egy telefon, felkérés egy előadásra, időpont egyeztetés, tiszteletdíj, etc... na, jó azért nem holnap, majd márciusban... de jó, ez jó...

sárgának köszönöm a kommentet, talán tényleg, bár nekem az élet nem okvetlen ez volna, de most hagyjuk a hülye maximalizmusom...

 

Zárójel-szonett (Kiss Judit Ágnes)

Őszapót valóban nem szeretjük. De legalább kiütötte a polleneket néhány napra. No igen, kicsit összeszorult szívvel bámulok ki az ablakon, és készítem a teát. A szentimentális, vagy mondjuk úgy, romantikus énem mintha nyújtózkodni kezdene bennem. Mintha ébredezne nyári álmából. Még nem tudja, hiába. Majd szólok neki...

Tegnap állásinterjú. Ha azt mondom, a pohár félig tele, akkor tök pozitív, persze messze alulválasztottam, ott nem volt nehéz virítani, ámbár a munka érdekelne. Mégis nemet mondtam. Időm még van, a T-t otthagyni erőm viszont nincs, majd ha kopik az állam... Mindenestre az imént elküldtem még egy motivációs levelet és önéletrajzot, egyelőre tekintsük játéknak...

Tegnap este végre befejeztem a termism. izét, az utolsó utáni pillanatban. Ma hosszan agyaltam a tt. témákon, na, a modernizmus kontra történelem témában egyelőre nincs ötletem. Így jár, aki szerelmi bánat miatt nincs jelen a témaválasztásnál. Ugye.

Remélem a világ összes tudós boszorkája Tim segítségére siet. Mert vannak helyzetek, amikor a ráció már csak önismétlésre képes.

Tesómért aggódom. (...) És jut eszembe, remélem E. is jobban van. No, igen. Akkor én most mégis hálát adok az égnek, hogy a parlagfű allergiát leszámítva egészséges vagyok. Csak az őrült pszichém akadályozhat meg abban, hogy jól érezzem magam. Vagy az őrült világ szülte inadekvát szituációk.  

Ma itt volt tk (hurrá), utoljára több, mint két éve találkoztunk az azóta legendává vált vállalati bulin, mikoris az asztal tetején prezentált közös táncprodukciónk, és a mulatság azóta már csak homályosan emlékszem további részletei gyógyíthatatlan sebeket ejtettek néhány vaskalapos, szögletes és módfelett erkölcsös kollégánk elméjében. 

Ez egy ilyen esőnapos bejegyzés lett. Annyi benne az élet, mint egy, az átlagéletkort kétszer megélt tiszavirágban. És szerintem a lábam is hideg. Brrrrr......

  

oh, édes hétköznapiság egészen újfajta karaktere, nem, nem az ósdi-régi, mert újszerű és édes, hogyismondjam, képzeld, ahogy a bögre kakaóval a kezemben nem a bk-t nézem, hanem mondjuk nin klipeket, vagy régi Sziámit, pl. aztán bemászok a fürdőkádba, ...  a jóból egy jó nagy kanállal adjon az ég...  (na jó ez most képzavar, mert ez meg asszem Tankcsapda, mind1, adjon...)

a többit majd holnap, nagyon fáradt vagyok

 

 

Ha rend van körülöttem, akkor bennem is. És fordítva. Olyan ez, mint egy lakmuszpapír. Persze ugyanúgy képes vagyok a rendet észrevétlen kupivá változtatni, mint ahogy felborítani a lelkem egyensúlyát. Így megy ez. Takarítottam, főztem (rántott ponty, rízs), dolgoztam, most teázom, és a tegnapi fél doboz után ma csak két félszál cigit szívtam el. A parlagfű tovább nyomul. A gyógyszer még nem hat. Vagy hat, és rosszabb is lehetne...

Kutya ügyben még nincs válasz. Úgy izgulok... Olyan jó volna.

Ez egy hétköznap. Csendes. Realista.

Hajnal volt megint, mire elauldtam. 25 nap múlva lejár a felmentési időm, és egyre intenzívebb bennem a para, az ezidáig még el nem dönthető kérdés, hogy akkor most merre, ill. a következő néhány hónap oké, a sulival, a kieszelt nyakatakert megoldással, de mi lesz, mi van, ha a T. lesz a következő a sorban, akit kivégez ez az eszement és agresszív oktatáspolitika, vagy nem vesznek át főállásba novemberben, vagy átvesznek, de nem tudnak majd rendszeresen fizetni, vagy, vagy... Nem könnyű, tudja aki már érezte...

Mivel hajnalban aludtam el, későn ébredtem, bár valamikor délelőtt hívott R., megbeszéltük amit meg kell, én kb. félálomban, na az is egy szépséges szitu...

Találtam egy kutyát (a neten, hírdetve), törpe, másfél-éves, kislány, lakásba szoktatott, csak az utazás lehet gond, tehát ha pl. hazautazom, ha viszem magammal, plusz 1500.- a vonatjegy, na úgyis olyan ritkán megyek, ennyire csak nem leszek leégve, hogy egy schnauzert ne tudjak eltartani, egyébként némi rendszert vinne az életembe, és gyógyítana ezen az átokverte magányon, meg hátha Ő is boldog volna velem, az emberekben már elvesztettem a hitem... Na, a kísértés legyőzhetetlennek tűnik. 16h után telefonálok.

 

néha úgy tűnik, mintha vége lenne, pedig dehogy... sosincs vége... kiválóan alkalmas vagyok akár egy órán, sőt, még tíz percen belül is a két legszélsőségesebb hangulati elemet produkálni... kizárólag saját magam szórakoztatása végett... fejben le is sétáltam az utcai lámpa alá, ahogy drága d tanácsolta, belenéztem a fényébe, a fénye mögött az égbe, az éjszakába, hóesést fantáziáltam, mert oh, azt azért annyira de nagyon, és tudálékosan közöltem magammal, hogy "andrea, te nagyon hülye vagy", aztán visszasétáltam, szintén csak fejben, ténferegtem még néhány kört a lakásban, aztán visszazuttyantam ide, a hiábavalóság köreit rajzolni tovább

egyik kedvenc blogom idézi Poppert - kezdek ebben is függő lenni, már ötöt olvasok rendszeresen - miszerint sehol semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a fájdalom nemesítene, hajlandó is vagyok ezt a gondolatot azonnal magamévá tenni, és ennek fényében újraértelmezni ezt az egész elcseszett évet, eltűnődve, hogy akkor most az volt-e a rosszabb, amikor dö még csendes visszavonulóban, de gyereket demonstratíve nem akarva kanalazta a hülye paprikáskrumpliját, vagy a nélküle hirtelen üresen maradt se nem széles, se nem tágas tér, vagy a kettő között az a dobozolós két nap, a pokol személyesen, elképzelésem nincs, hogyan éltem túl, meg hogy pl. minek, azt sem nagyon értem, így augusztus végén, na igen, azért ha az ember pusztul, pusztuljon értelmesebb célokért, valóban, így végül túléltem, aztán maradt a TV kikapcsolva, végérvényesen elvesztettem a fonalat az összes hülye sorozatban, nem beszélve a közéletről, bár másikbandi valamit mesélt a múltkor, hogy a zsolt a bk-ban, de már nem is tudom ki az, ergo valamelyik dobozban benne volt a hétköznapiságom is, amit azóta még a legkínkeservesebb pillanatokban sem imádkoztam vissza, ami jelentéssel bír, úgy vélem...

de visszatérve, az volt-e rosszabb, vagy ez a néha feneketlen nihilbe hajló, hamvába halt, de mégis oly mérhetetlenül kínzó bánat... így ebben a lassan cirkuszi bohóc szerepben, hivatlan prókátorok közt, lassan regénybe illő kapcsolódások, beleugatások, én azt gondolomok, blogok, érzések, fentek, lentek, virtuális valóságok puzzlejében... csúnya ragacsos de ellenállhatatlanul vonzó pókfonál...

az életösztön azért vitt a hátán, akkor is, amikor napok óta nem aludtam, nem ettem, ellenben cigi, pia és félelmetes szívritmuszavar, és most kivételesen nem átvitt értelemben, hanem a maga fizikai valójában, de az életösztön elráncigált elintézni az angolt, meg ezt-azt, néha idekuporodott helyettem és rendelt legalább egy pizzát, és néha kinyitotta az ajtót, ha csengettek

dnek felolvastam a verset a telefonba, minden sor után röhögőgörcsöt kapott, és azt mondta, nem vagyok normális, mondtam, márpedig a kortárs költészet valami ilyesmi, jó, jó nem ilyen szar, de valami hasonló elven működik, persze én nem emiatt írok így, hanem mert így tudok csak, nyilván ugyanannak az elcseszett és élhetetlen világnak vagyok a betege, mint a kortársaim, ezért...

 

na, miután így kb. minden értelem nélkül végignyüglődtem a napot, kiültem az erkélyre, olvastam egy keveset, rendeztem soraim, visszaolálkodtam a géphez, és nekikezdtem örökbefogadható, lakáshoz szokott schnauzert keresni, nem, nem kölyköt, részben mert szétrágja a katalógus-lakásom (önirónia), részben meg az egyebek miatt, tehát jöhet törpe, közép és óriás, a legigazibb egy fekete óriás volna, de ugye ők nem lakásban élnek, de ha valaki mégis erre szocializált volna egyet, akkor bátran beköltözhet hozzám, a kutya mármint, mert minden problémám alfája és omegája ez a rohadt és megszokhatatlan magány, kutyát akarok!!!!!

és mert a formával mindig is gondjaim voltak, bár az írás már néhány hete nem farigcsa...

tegnap Gy-nél, egyre közelebb, jó ez, bár érzem a fájdalmat, az övét, kikerüljük ezeket a témákat, mégis ott vannak, tudom, tudja, tudjuk, nehezen indulok el, még kérek egy kis levest, iszom még egy kis bort, elindulok

a nyugatniál leszállok a metróról, a kedvenc könyvesboltom, de jó, hogy nyitva éjszaka, felmegyek a másodikra, leülök, olvasgatok, Kiss J. kötetét, Lassú blues, Zárójel-Szonett, na igen...

azért megnézem a tankönyves részt, végre ott a Száray új kiadásai, megveszem, ellenállok a Doktor Faustusnak, és inkább Para-Kovácsot választok, úgyis olyan olcsó, és pont ez a cinizmus kell most, anno a Narancsban mindig a kedvenc rovatom volt, éjszaka majdnem kiolvasom, olyan egyszerű, görbe tükör

ma, hosszú telefonbeszélgetés, ja, Ő igen, Ő még ismer, aggódik, őszinte, nincs mismás, szeretem, nagyon, de jóóó

elalvás előtt még eszembe jut, hogy ennek az egész Dö történetnek az volt az értelme, hogy a szüleimmel végre összetalálkozhattunk, és most olyan klassz lett, őszinte, nincs szükség több hazugságra, bárcsak így maradna... minden múlt megbocsájtva, kinek ha nem nekik...

tegnap V. esküvője... életem legelső szerelme, gimnáziumi osztálytársak voltunk, aztán még évekig együtt... később is, az elmúlt tíz évben két nő között egy picit mindig visszatalált, persze újra sosem kezdtük, és jól van ez így, persze tegnap hazafelé bandukolva eszembe jutott a történetünk, a szerelmünk, ami tényleg az volt, meg néhány vers, tulképp a megjelent kötet összes verse hozzá, tőle, neki... (talán rád várta míg/gyűrt ingekben cserélgettem a tavaszt/talán lélegzésedhez idomult/lépteim voltak a szavak/félek szememből szemedig/meghal a fény/amíg nem ismertelek/nem tudtam/ a legnagyobb bátorság/gyengének lenni.) azt hiszem ebből a ciklusból ez a kedvencem, pedig alig múltam akkor 18, vagy talán még annyi sem...

a hetes minden verzója a szerencseszámom, vagy sorsfordító, 1997-ben szakítottunk, és akkor jött T., a legtragikusabb szerelmi történet, amit halál nélkül sorsolni tud a sors... annyi, de annyi pillanat, ahogy két karjában a Perint fölé tart, túl a híd korlátján, ahogy átölel, és a hógolyó elolvad kezembe, olyan sokáig tartja hátam mögött kezében a kezem, valahol a buszpályaudvar közelében, ahogy mire újév napján megérkezik, mire én már a vonaton, azt gondolván, nem jön, jött, csak késett, a battai lakás, pár nap ellopott boldogság, a napló neki, végig vezetve egy nyáron át, néhány levél, a hajnali találkozás a Keletiben, Eger, végig egymás kezébe kapaszkodva, évekkel később már... tudom, hogy sok-sok harag maradt benne, pedig.... Veszprémben R. felemlegette, tudta, emlékezett az egész történetre, tudta, hogy még aztán évekig vonszoltuk magunkkal, és pontosan érezte, kicsit belehaltunk mindketten...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Drága Tim! Remélem a mai napod úgy telt, ahogy tervezted, és kívánom, hogy a következő 66 sokkal, de sokkal boldogabb legyen. Az a maradék 1 meg majd csak eltelik valahogy a végén!:) Sokat gondoltam Rád.

Legelső szerelmem! Legyetek nagyon boldogok, sok-sok jóban-t, és nagyon kevés rosszban-t!!!!!  Gratulálok!

L.! Remélem volt jó társaság, aki megünnepelt... Csatlakozom a pohár borommal...

 

A Szellemidézést olvasom, Karinthy Ferenc emlékezik benne apjára. Emiatt érdekes, egyébként olvasmányos, de igazi katarzis alig. Mondjuk a legutóbbi jelenet, amikor Karinthy Frigyes Verőcén, a Duna közepén egy szigeten cseveg meghalt barátja, Desiré (Kosztolányi) szellemével, az életről, sőt leginkább a halálról, egészen Karinthy-s... Gondolom, ezt valahol megírhatta korábban és így kerülhetett a fia regényébe.

Erről jut eszembe, pár hete a Szellemidézéssel együtt megvettem a Budapesti tavaszt is. És ma észrevettem, hogy ez a könyv, egészen más kiadásban, már megvan. Na igen. Vérciki. Innen ismerszik fel a kultúrsznob.... Szentül meg voltam győződve, hogy velem ilyen nem fordulhat elő. Ja, és a story, ami miatt ma belebotlottam a másod -pontosabban első példányba:

Reggel megyek kihúzni a kukákat. Egy halom könyv hever a tárolóban a kukák mellett. Néhány itt-ott elszórt képeslap elárulta a bűnöst. Na ja, az első reakcióm az volt, én könyveket kukába nem. (Megjegyzem I. is így gondolhatta, hogy ad még egy esélyt a dolognak, és a kukák mellett hagyja a fél könyvtárát.) Elkezdtem átnézni a kupacot. Meglehetősen porosak voltak. Talán a tárolóban lehettek a tavalyi költözés óta. Megmentettem néhány példányt, szépirodalmat, pszichológiát, szakirodalmat, régiséget... A maradékot, közte kettőnél több Bibliát, énekeskönyvet, imakönyvet, gagyiirodalmat, a régi klasszikus zöld, kétkötetes értelmező szótárt kínkeservesen betettem a szemetesbe. Majd titkon reméltem, hogy a szokásos jómodorú turkáló brigád hamarabb ideér, mint a kukásautó, és mégsem itt ér véget a történet. A megmentett példányokat felhoztam, leporoltam, letöröltem és elkezdtem keresni a helyüket. Na, ekkor botlottam bele a Budapesti tavasz kevésbé dekoratív, rejtőkzködő másodpéldányába.

Késő este újabb tartalmas beszélgetés V.-vel. Jó volna kicsit több vidám téma, bár mint tudjuk a boldogságról nehéz hosszan és tartalmasan értekezni. De olyan jó volna mégis, ha a ma felvetett problémák némileg oldódnának. Töröm a fejem , miként segíthetnék neki...

A szemem egyre jobban viszket. Napi tüsszentéseim száma átlépte a tizet. Méregdrága gyógyszer ide vagy oda, a forgatókönyv kezd hasonlítani az egy évvel ezelőttire. Pedig akkor gyógyszert sem szedtem még... és még csak nem is sejtettem, hogy megtörtént, amiről azt gondoltam velem soha... allergiás lettem... (parlagfű)

Ma megtudtam továbbá egy nagyon fontos dolgot. Hogy a párhuzamok soha nem találkoznak. Meg hogy az igazán frankó az a konvergencia.

No igen, és a szívügyek? Néma csend. Bent is, és kint is. De leginkább bent. Lerángattam a penge éléről és az egyetlen túlélhető oldalra zuhant szegény. Kicsit még kába, olykor még szédeleg, néha kortárs verseket olvas (lásd alább), amelyben időnként felfedezi saját magát, de alapvetően már azzal van elfoglalva, hogy megtalálja ebben az új rendszerben a helyét. A legjobbat, mert pontosan olyan maximalista, mint én vagyok.

ráolvasás (Kiss Judit Ágnes)

 

 

 

 

ja igen, és a vers, ha már isten szabad ege alatt aludtam tegnapelőtt, és mert a definíciók néha oly pontatlanok...  

félvers

Munkavállalásom vagy nem vállalásom története sajnos nem blogolható, pedig ez most kivételesen baromi érdekes és tanulságos volna. Kis magyar szocreál. Szürreális. És most aztán végképp meg vagyok lőve. Nem volna barát a közelemben aki ne azt a tanácsot adná, hogy ezt NE... Én meg persze mérlegelek, és a szokásosnál is tanácstalanabb vagyok.

Ámde a tegnap emlegetett történet...: Ülünk a helyi kocsma lépcsőjén, 500 főnyi lassan haldokló faluban, hallgatom a beszélgetést, "Mi van Ivánnal? Nem írt rólad mostanában? ..." Szövik, szövik tovább, emlegetnek valakit, nem derül ki semmi konkrét, de valahogy fura az egész kontextus. Megkérdem: "Ki az az Iván?" - "Hát a Bacher Iván" - "Jé, épp most olvastam a Klétkát." - "Hát igen, az egy szomorú történet." - és kiderül, hogy B.I.-nek volt itt egy háza évekig, sokat írt a faluról, az Elhagyott falu is róluk szól... Benne Ő, és Ő, és Ő is... Nahát, nahát... És igen, a Klétka, az az első feleségéről szól, a Mari... - mondják... Van gomba? - harsogja K. -és összenevetnek. No igen, gondolom, ... és egy kör megint összezár.

Megjöttem. Egy nappal hamarabb... Különös utazás volt, különös történésekkel. De mielőtt belefognék - ha belefogok ma, mert nagyon fáradt vagyok - komment egy kommentre. Sárgának. Igazad van. Az idézet szöveg nekem pont ezt diktálja, amit írsz. Ma, tegnap, és tegnapelőtt is. És ezt fogja holnap is. Minden zsigeremben, minden porcikámban. Érzem.  Megcsinálom.

Viszont, borzasztóan aggódom E.-ért, aki nagyon betegen vezetett hazáig. Nagyon rosszul volt már, amikor kiszálltam az autóból. Az ügyeletre nem akart rögtön bemenni. Vezetni nem tudtam helyette. (Nincs jogsim.) Hogy vele menjek, nem akarta. Neki is iszonyú ez az év. Ő is 31. Hónapok óta kórházak, műtétek, neki is félmunkanélküliség. De legalább a párja mellette...

És igen, igen, a legfontosabb, újabb bizonyítéka a mindennapok csodáinak... Na de ezt majd holnap. Most megyek fürdeni.... Azt ugyanis két napja nem.... 

"Minden költözés elválás. Magad mögött hagyod egy szeletét a múltadnak, lezársz egy életszakaszt, megnyitsz egy másikat. Költözöl, mert házasodsz, mert válsz, mert családot alapítasz, mert utazol, mert megváltozott az életmódod, mert többet keresel vagy kevesebbet, mert felnőtté válsz, mert önellátó leszel, s mert már nem vagy többé önellátó...

És ahogy pakolsz, előkerül egy tárgy, egy fénykép, egy szín-szag-hely-érzés emléke, ami visszacsempész téged az időben, oda az akkorba, amikor még ott, amikor még vele, amikor még úgy. És utazol az akkori énedbe, az akkori hajaddal meg az akkori agyaddal meg az akkori szíveddel. Aztán visszatérsz és döntesz: visszacsomagolod, és továbbhurcolod az új helyre, vagy a másik kupacba helyezed, és az enyészetnek ajánlod fel eme tárgyi emlékét személyes történelmednek.

Igen, jó ereklyéket hordozni magunkban, amíg megkövesedve belénk nem költöznek végképp, és jó a régi, már nem használt, túl sok emlékképpel terhelt tárgyakat csöndes fejbólintással elengedni, dühödten és megkönnyebülve kidobni, tajtékozva kihajítani és utána talán hiányát érezni még kis ideig. Jó látni, ahogy fogynak a dobozok, és jó látni azt is, ahogy gyűlnek a dobozok. Sok koffert kell hátrahagyni, és sok koffert kell toábbcipelni azon az úton, amin "születtem, elvegyültem és kiváltam."

Hát persze hogy félsz. Elindulni nehéz. Mert nem tudod pontosan mi vár rád, hogy mit szeretnél, ha várna, de talán nem is tudod a most még ismeretlent elfogadni, megérdemelni, megtartani. Az viszont bizonyos, hogy aminek elhagyására készülsz, azt már ismered, s ez mindenképp visszatarthat attól, hogy elengedd. Valójában itt dől el az erőd.

Mész, tehát csomagolsz. Nem fordulsz meg majd a sarkon, nem térsz vissza félúton, hanem mész. Visszatarthatatlanul, megingathatatlanul. Mersz rosszat is lépni, hátha jó lesz. (...)"  Tisza Kata