"Minden költözés elválás. Magad mögött hagyod egy szeletét a múltadnak, lezársz egy életszakaszt, megnyitsz egy másikat. Költözöl, mert házasodsz, mert válsz, mert családot alapítasz, mert utazol, mert megváltozott az életmódod, mert többet keresel vagy kevesebbet, mert felnőtté válsz, mert önellátó leszel, s mert már nem vagy többé önellátó...

És ahogy pakolsz, előkerül egy tárgy, egy fénykép, egy szín-szag-hely-érzés emléke, ami visszacsempész téged az időben, oda az akkorba, amikor még ott, amikor még vele, amikor még úgy. És utazol az akkori énedbe, az akkori hajaddal meg az akkori agyaddal meg az akkori szíveddel. Aztán visszatérsz és döntesz: visszacsomagolod, és továbbhurcolod az új helyre, vagy a másik kupacba helyezed, és az enyészetnek ajánlod fel eme tárgyi emlékét személyes történelmednek.

Igen, jó ereklyéket hordozni magunkban, amíg megkövesedve belénk nem költöznek végképp, és jó a régi, már nem használt, túl sok emlékképpel terhelt tárgyakat csöndes fejbólintással elengedni, dühödten és megkönnyebülve kidobni, tajtékozva kihajítani és utána talán hiányát érezni még kis ideig. Jó látni, ahogy fogynak a dobozok, és jó látni azt is, ahogy gyűlnek a dobozok. Sok koffert kell hátrahagyni, és sok koffert kell toábbcipelni azon az úton, amin "születtem, elvegyültem és kiváltam."

Hát persze hogy félsz. Elindulni nehéz. Mert nem tudod pontosan mi vár rád, hogy mit szeretnél, ha várna, de talán nem is tudod a most még ismeretlent elfogadni, megérdemelni, megtartani. Az viszont bizonyos, hogy aminek elhagyására készülsz, azt már ismered, s ez mindenképp visszatarthat attól, hogy elengedd. Valójában itt dől el az erőd.

Mész, tehát csomagolsz. Nem fordulsz meg majd a sarkon, nem térsz vissza félúton, hanem mész. Visszatarthatatlanul, megingathatatlanul. Mersz rosszat is lépni, hátha jó lesz. (...)"  Tisza Kata