néha úgy tűnik, mintha vége lenne, pedig dehogy... sosincs vége... kiválóan alkalmas vagyok akár egy órán, sőt, még tíz percen belül is a két legszélsőségesebb hangulati elemet produkálni... kizárólag saját magam szórakoztatása végett... fejben le is sétáltam az utcai lámpa alá, ahogy drága d tanácsolta, belenéztem a fényébe, a fénye mögött az égbe, az éjszakába, hóesést fantáziáltam, mert oh, azt azért annyira de nagyon, és tudálékosan közöltem magammal, hogy "andrea, te nagyon hülye vagy", aztán visszasétáltam, szintén csak fejben, ténferegtem még néhány kört a lakásban, aztán visszazuttyantam ide, a hiábavalóság köreit rajzolni tovább
egyik kedvenc blogom idézi Poppert - kezdek ebben is függő lenni, már ötöt olvasok rendszeresen - miszerint sehol semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a fájdalom nemesítene, hajlandó is vagyok ezt a gondolatot azonnal magamévá tenni, és ennek fényében újraértelmezni ezt az egész elcseszett évet, eltűnődve, hogy akkor most az volt-e a rosszabb, amikor dö még csendes visszavonulóban, de gyereket demonstratíve nem akarva kanalazta a hülye paprikáskrumpliját, vagy a nélküle hirtelen üresen maradt se nem széles, se nem tágas tér, vagy a kettő között az a dobozolós két nap, a pokol személyesen, elképzelésem nincs, hogyan éltem túl, meg hogy pl. minek, azt sem nagyon értem, így augusztus végén, na igen, azért ha az ember pusztul, pusztuljon értelmesebb célokért, valóban, így végül túléltem, aztán maradt a TV kikapcsolva, végérvényesen elvesztettem a fonalat az összes hülye sorozatban, nem beszélve a közéletről, bár másikbandi valamit mesélt a múltkor, hogy a zsolt a bk-ban, de már nem is tudom ki az, ergo valamelyik dobozban benne volt a hétköznapiságom is, amit azóta még a legkínkeservesebb pillanatokban sem imádkoztam vissza, ami jelentéssel bír, úgy vélem...
de visszatérve, az volt-e rosszabb, vagy ez a néha feneketlen nihilbe hajló, hamvába halt, de mégis oly mérhetetlenül kínzó bánat... így ebben a lassan cirkuszi bohóc szerepben, hivatlan prókátorok közt, lassan regénybe illő kapcsolódások, beleugatások, én azt gondolomok, blogok, érzések, fentek, lentek, virtuális valóságok puzzlejében... csúnya ragacsos de ellenállhatatlanul vonzó pókfonál...
az életösztön azért vitt a hátán, akkor is, amikor napok óta nem aludtam, nem ettem, ellenben cigi, pia és félelmetes szívritmuszavar, és most kivételesen nem átvitt értelemben, hanem a maga fizikai valójában, de az életösztön elráncigált elintézni az angolt, meg ezt-azt, néha idekuporodott helyettem és rendelt legalább egy pizzát, és néha kinyitotta az ajtót, ha csengettek
dnek felolvastam a verset a telefonba, minden sor után röhögőgörcsöt kapott, és azt mondta, nem vagyok normális, mondtam, márpedig a kortárs költészet valami ilyesmi, jó, jó nem ilyen szar, de valami hasonló elven működik, persze én nem emiatt írok így, hanem mert így tudok csak, nyilván ugyanannak az elcseszett és élhetetlen világnak vagyok a betege, mint a kortársaim, ezért...
