na igen, néha úgy tűnhet, hogy a nagy dolgokba és eszmékbe szeretünk bele, de ez csak a prológus, mert aztán az apró dolgokat és mindennapi mozdulatokat fogjuk igazán és valóban szeretni, sokszor túl még az utolsó utáni pillanaton is... már ahogy így most bele -és visszagondolok... és persze még mindig ezek a képek fájnak a legjobban, ahogyan hazaér és leveti a cipőjét, vagy ahogy reggel behozza a kávém... ej de rég nem gondoltam erre... és istenem, lesz-e másik kávésbögre vagy másik cipő ott a kék cipősszekrényben... vagy tulképp az egész Tétova óda, Radnótitól, ami pont ide rímel, most nem keresem elő, csak ami fejben
"Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - / mit mondjak még? a tárgyak összenéznek / s téged dícsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany golyó ragyog a terítőn, / s magától csendül egy üres vizespohár./ Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, / hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár........"
na valahogy így gondolom én ezt a hétköznapiságot, meg a szerelmet, emlékekből építkezve, kissé hitehagyottan, és szeptemberi szomorún..., ha már szóba hoztuk...