A Szellemidézést olvasom, Karinthy Ferenc emlékezik benne apjára. Emiatt érdekes, egyébként olvasmányos, de igazi katarzis alig. Mondjuk a legutóbbi jelenet, amikor Karinthy Frigyes Verőcén, a Duna közepén egy szigeten cseveg meghalt barátja, Desiré (Kosztolányi) szellemével, az életről, sőt leginkább a halálról, egészen Karinthy-s... Gondolom, ezt valahol megírhatta korábban és így kerülhetett a fia regényébe.
Erről jut eszembe, pár hete a Szellemidézéssel együtt megvettem a Budapesti tavaszt is. És ma észrevettem, hogy ez a könyv, egészen más kiadásban, már megvan. Na igen. Vérciki. Innen ismerszik fel a kultúrsznob.... Szentül meg voltam győződve, hogy velem ilyen nem fordulhat elő. Ja, és a story, ami miatt ma belebotlottam a másod -pontosabban első példányba:
Reggel megyek kihúzni a kukákat. Egy halom könyv hever a tárolóban a kukák mellett. Néhány itt-ott elszórt képeslap elárulta a bűnöst. Na ja, az első reakcióm az volt, én könyveket kukába nem. (Megjegyzem I. is így gondolhatta, hogy ad még egy esélyt a dolognak, és a kukák mellett hagyja a fél könyvtárát.) Elkezdtem átnézni a kupacot. Meglehetősen porosak voltak. Talán a tárolóban lehettek a tavalyi költözés óta. Megmentettem néhány példányt, szépirodalmat, pszichológiát, szakirodalmat, régiséget... A maradékot, közte kettőnél több Bibliát, énekeskönyvet, imakönyvet, gagyiirodalmat, a régi klasszikus zöld, kétkötetes értelmező szótárt kínkeservesen betettem a szemetesbe. Majd titkon reméltem, hogy a szokásos jómodorú turkáló brigád hamarabb ideér, mint a kukásautó, és mégsem itt ér véget a történet. A megmentett példányokat felhoztam, leporoltam, letöröltem és elkezdtem keresni a helyüket. Na, ekkor botlottam bele a Budapesti tavasz kevésbé dekoratív, rejtőkzködő másodpéldányába.
Késő este újabb tartalmas beszélgetés V.-vel. Jó volna kicsit több vidám téma, bár mint tudjuk a boldogságról nehéz hosszan és tartalmasan értekezni. De olyan jó volna mégis, ha a ma felvetett problémák némileg oldódnának. Töröm a fejem , miként segíthetnék neki...
A szemem egyre jobban viszket. Napi tüsszentéseim száma átlépte a tizet. Méregdrága gyógyszer ide vagy oda, a forgatókönyv kezd hasonlítani az egy évvel ezelőttire. Pedig akkor gyógyszert sem szedtem még... és még csak nem is sejtettem, hogy megtörtént, amiről azt gondoltam velem soha... allergiás lettem... (parlagfű)
Ma megtudtam továbbá egy nagyon fontos dolgot. Hogy a párhuzamok soha nem találkoznak. Meg hogy az igazán frankó az a konvergencia.
No igen, és a szívügyek? Néma csend. Bent is, és kint is. De leginkább bent. Lerángattam a penge éléről és az egyetlen túlélhető oldalra zuhant szegény. Kicsit még kába, olykor még szédeleg, néha kortárs verseket olvas (lásd alább), amelyben időnként felfedezi saját magát, de alapvetően már azzal van elfoglalva, hogy megtalálja ebben az új rendszerben a helyét. A legjobbat, mert pontosan olyan maximalista, mint én vagyok.
ráolvasás (Kiss Judit Ágnes)
