tegnap Gy-nél, egyre közelebb, jó ez, bár érzem a fájdalmat, az övét, kikerüljük ezeket a témákat, mégis ott vannak, tudom, tudja, tudjuk, nehezen indulok el, még kérek egy kis levest, iszom még egy kis bort, elindulok
a nyugatniál leszállok a metróról, a kedvenc könyvesboltom, de jó, hogy nyitva éjszaka, felmegyek a másodikra, leülök, olvasgatok, Kiss J. kötetét, Lassú blues, Zárójel-Szonett, na igen...
azért megnézem a tankönyves részt, végre ott a Száray új kiadásai, megveszem, ellenállok a Doktor Faustusnak, és inkább Para-Kovácsot választok, úgyis olyan olcsó, és pont ez a cinizmus kell most, anno a Narancsban mindig a kedvenc rovatom volt, éjszaka majdnem kiolvasom, olyan egyszerű, görbe tükör
ma, hosszú telefonbeszélgetés, ja, Ő igen, Ő még ismer, aggódik, őszinte, nincs mismás, szeretem, nagyon, de jóóó
elalvás előtt még eszembe jut, hogy ennek az egész Dö történetnek az volt az értelme, hogy a szüleimmel végre összetalálkozhattunk, és most olyan klassz lett, őszinte, nincs szükség több hazugságra, bárcsak így maradna... minden múlt megbocsájtva, kinek ha nem nekik...
tegnap V. esküvője... életem legelső szerelme, gimnáziumi osztálytársak voltunk, aztán még évekig együtt... később is, az elmúlt tíz évben két nő között egy picit mindig visszatalált, persze újra sosem kezdtük, és jól van ez így, persze tegnap hazafelé bandukolva eszembe jutott a történetünk, a szerelmünk, ami tényleg az volt, meg néhány vers, tulképp a megjelent kötet összes verse hozzá, tőle, neki... (talán rád várta míg/gyűrt ingekben cserélgettem a tavaszt/talán lélegzésedhez idomult/lépteim voltak a szavak/félek szememből szemedig/meghal a fény/amíg nem ismertelek/nem tudtam/ a legnagyobb bátorság/gyengének lenni.) azt hiszem ebből a ciklusból ez a kedvencem, pedig alig múltam akkor 18, vagy talán még annyi sem...
a hetes minden verzója a szerencseszámom, vagy sorsfordító, 1997-ben szakítottunk, és akkor jött T., a legtragikusabb szerelmi történet, amit halál nélkül sorsolni tud a sors... annyi, de annyi pillanat, ahogy két karjában a Perint fölé tart, túl a híd korlátján, ahogy átölel, és a hógolyó elolvad kezembe, olyan sokáig tartja hátam mögött kezében a kezem, valahol a buszpályaudvar közelében, ahogy mire újév napján megérkezik, mire én már a vonaton, azt gondolván, nem jön, jött, csak késett, a battai lakás, pár nap ellopott boldogság, a napló neki, végig vezetve egy nyáron át, néhány levél, a hajnali találkozás a Keletiben, Eger, végig egymás kezébe kapaszkodva, évekkel később már... tudom, hogy sok-sok harag maradt benne, pedig.... Veszprémben R. felemlegette, tudta, emlékezett az egész történetre, tudta, hogy még aztán évekig vonszoltuk magunkkal, és pontosan érezte, kicsit belehaltunk mindketten...
