...nagyok lesznek, a nagyok pedig kicsiny apróságok... no igen... maradjon félmondat, érti aki érti
lehúztam az összes redőnyt, felkapcsoltam az össze lámpát, fényterápia, nagyon fáradt vagyok, sok munka vár még éjszaka, ennem is kellene, rengeteget dohányzom,az ébredés szörnyű volt, rémálom, anyukámmal és a családommal, sírva ébredtem, de már csak az álom töredékeire emlékszem, nagyon rossz volt, utoljára valamikor gimnazista koromban álmodtam ilyet, róluk, az azóta is bennem...
egyedül vagyok egész héten, jó-jó dolgozom, de akkor is, csak a hosszas esti, éjszakai telefonbeszélgetések próbálnak segíteni, utat keresni ebben az annyimindenben...
ez a folyamatos és egyre sürgetőbb hezita munkaügyben, a legszarabb helyzet, és már kb. látom, nincs itt, nem lesz itt más út, nagyon bánt... és nem mellesleg tök hülye vagyok ebben az egészben, mondhatni balek, vagy legalábbis annak érzem magam, bár igazán ez a világ beteg, meg ez az ország, a kórházaival, az iskoláival, és mindennel, ami olyan, de olyan fontos volna...
dö lassan négy hónapja költözött el, azt hiszem a legelső sokk és sokszor esztelen gyűlölet után most kezdődik az igazi feldolgozás és elválás, mármint a lelkem mélyén, most már tényleg igazán, magam is megdöbbenek azokon a pillanatokon, amikor úgy érzem, pokolian hiányzik, a legváratlanabb helyzetekben fut végig bennem az érzés, és ettől persze egyre inkább fázom, didergek, és sírni tudnék, de nem sírok... pedig az jó volna, most hogy így belegondolok... és csatlakozom tkatához, meg az általa idézett arthurmilleri gondolathoz, ez munkál bennem is, napról-napra, hétről-hétre határozottabban, megalkuvást nem tűrve, azért arra kiváncsi lennék, hogy pl. enélkül a nyár nélkül hol tartanék most, ami volt amilyen volt, de pont a keservei miatt vitt sokkal, de sokkal előrébb, mondjuk úgy személyiségfejlődésemben, amitől persze egyre azt látom, mennyire sokat kell még tanulnom, fejlődnöm, alakulnom, szóval enélkül a nyár nélkül, meg mondjuk Tim vagy páncélos nélkül, mert tulképp legelső találkozásunk alkalmával már ő is ezt a gondolatot osztotta meg velem, úgyhogy lehet, nemcsak arthurmilleri, vagy nemcsak popper, de mintha még márai is volna, mindegy, az eszme a lényeg, tehát ha belehalok is, én mégiscsak akarom azt a száz százalékot ...
ja, és a sírás: na azért ma igen, de egész más miatt, és alig, de azt nevezzük inkább megkönnyebbülésnek vagy nem tudom, nagyon konkrétan meghalhatott volna, és nem megy ki a fejemből, és akkor most valahogy kerete lett ennek a bejegyzésnek, mert ez van, amikor a kis dolgok nagyok lesznek, a nagyok meg jelentéktelennek tűnő apróságok...
