vonz/a/lom

péntek óta nem ittam... és most az történik, hogy lassan áttetszővé józanodva az összes démon a húsomba vájja a körmét... kimászok magamból és próbálom kívülről szemlélni a jelenséget, félelmetes... elolvashatom ezerszer szakkönyvekben, elmesélhetik mások, ilyen kristálytisztán soha nem értettem volna meg... éjfél óta próbálkozom az alvással, hiába... emlékképek jönnek vissza, lassan számolatlanul, és nem tudom megállítani a folyamot... az elmúlt hetek, hónapok száműzetéséből térnek vissza, sértve és dühösen, nyilván az alkohol tompított és lefojtott... de nem volt ez győzelem, az utat végig kell járni, nem szabhatom rövidebbé, járhatóbbá, kényelmesebbé... elképesztő, hogy augusztus közepén éjszaka arra kell gondolnom, hogy hogyan etettük és figyeltük télen a cinkéket az erkélyen... és nem tudok másra gondolni, és elképesztő, ahogy belesajdul a szívem... miközben innen kintről képes vagyok valóban rezignáltan szemlélni magam... igen, ilyen, ha valakinek összetörik a szívet... most pl., amíg írom, egészen tiszta és elviselhető, olyan ridegkék, biztosan ez is egy fontos állomás, K. mondta is, amikor szombaton beszéltünk, hogy tekintsem jelnek, ami azt üzeni, abba kellene hagyni, a piálást, mármint, jobb híján és mert valszin. továbbra is képtelen lennék meginni bármi alkoholnedűt, igazat adok neki, jelnek tekintem, így viszont most a feldolgozás egy másik fázisa jön, amire bazira nem számítottam, bár talán a lélek készen áll rá... mintha érezném is az erőt hozzá... Bárcsak.