Ma... gondoltam adok akkor még egy pofont magamnak, ha már így belejöttem, és ha már ez a hülye világháló olyan, amilyen, visszamerészkedtem az indexre, több, mint egy hónap után, és megnéztem, mi van Dövel. És nem azt találtam, amire számítottam. És amilyen hülye vagyok, ahelyett hogy a botor káröröm lett volna úrrá rajtam, azt éreztem, hogy sajnálom, hogy összeszorult a szívem, mert olyan közel lett megint, és mert annyira ismerem ezeket a legrosszabb dolog félmondatait. Na igen, lett, van, amit gondoltam, éreztem, az ember ha megy, ha el is indul, magát akkor is viszi, cipeli tovább magával. Ez van. Én is, ő is, mindenki a folyamatos önismétlések hálójában. Míg meg nem tanulja.. amit meg kell tanulnia. Magáról. És az életről.
Egyébiránt jól vagyok én. Van egy tagadhatatlan előnye annak, ha az ember sorozatosan kapja a pofonokat. Egyébként pedig a tegnap éjjel öt perc alatt születő vers a legékesebb bizonyítéka, hogy végre elérkeztem oda, ahová indultam, készültem. És akkor ehhez rendelem a pénteki különös találkozást, akkor pedig egyre biztosabb vagyok... Jó lesz ez. Szomor, hogy bizonyos viszonylatban fáziskéséssel, de az okok és okozatok sűrű egymásba fonódásával még ez sem biztos. A szomor, mármint. Tehát jól van ez így.
