Ülsz a fürdőszobában, ami nem a sajátod, miután belehánytál az ágyba, ami szintén nem a sajátod, tehát ülsz ott, és csendben megadod magad a sorsodnak. Meg a saját hülyeségednek. Közben elég pocsékul vagy, bár azért rimánkodsz, hogy ennél rosszabb ne legyen, mert már volt olyan is. Nézed a pohár vizet, inni kellene, inni sem bírsz. Fázol kicsit. Sírnál vagy nevetnél. Dráma és komédia egyszerre. Nem hiszed el.
Mindig belebarmolsz, ha valami jó. Átkozott szokás. És most tényleg jó volt. A magatok alkotta rendszerben működni kezdett. Élvezted, viszonylag gyorsan ledobtad a nehezen viselhető rigidséged, merevséged, tetszett ahogy a másik tartja a fonalat, hogy fontos neki. Jobbat alig tudnál elképzelni. Így, ebben és most. Még emlékszel a szenvedélyre, annyira vártad már... Utálod, hogy nem vagy józan benne. Mert azt úgy szereted. De legalább jönnek közben a töredékek, rím nélkül, vagy rímmel, már nem emlékszel... Aztán hányni kezdesz és eltörik a varázs. Pedig most végre tényleg...
