vonz/a/lom

hányingerem van, szerintem pszichoszomatikus, vizualizálom, ahogy az összes fájdalom halál kimerülten kucorog bennem, üres tekintettel mered a semmibe, és már önmagukat megsemmisíteni sincs energiájuk, tökre mindegy nekik, hogy tél jön-e vagy nyár, a nincsnek nincs alternatívája,

dolgozom, dolgozom, dolgozom, és már lassan látom a végét, remélem ez már valóban nem délibáb,

délután felugrott d, elhozta a pótkulcsom, mert a héten jön homek, jó volt, egész odáig bírtam sírás nélkül, akkor is csak egy picit, amikor azt mondta, nagyon szomorúnak látszom, nah igen, ő akkor is látja, ha közben mosolygom, ilyen a barátság, avagy ilyen is,

amúgy pedig...

„Csak edződj -gondolta magában Ananké, míg tovább tolta kerekes szekrénykéjét-, egész életedben utazni fogsz, és egész életedben ezt sírod vissza, amit most otthagytál, keresed őket a Níluson és a Grand Canyonban meg Xerxész hadi útján, de nem lesznek, egy sem lesz. Rögzítsd az arcukat, a percet, buta! Cukorkát, csokoládét, friss, hideg a szódavíz..." (Szabó Magda: Für Elise)

egy halálhír.... tetőtől-talpig kiráz a hideg... Abigél, Régimódi történet, Für Elise... és sorolhatnám... nagy mesélő volt... szerettem...

legyen neki könnyű föld

most, hogy már a múlt ott kering valahol a főváros bűzlő csatornarendszerében, néha menekülni próbál majd, de bízzunk benne, hogy a főpolgi megbízhatóan rögzítette az összes csatornafedelet, nah, nem azért, hogy az elbaszott félig zárt ölelések újra kimásszanak a napfényre, mert azt ugye ki nem szarja le, max. a félig zárt ölelések hajdani gazdája, még pontosabban tárgya, azaz én, bár ilyen biztos volt a főpolginak is, szóval nem ezért rögzítette őket, hanem a hülye tolvajok miatt, akik nem csak csatornafedelet lopnak, mert az ugye, mint minden tárgy az életben, pótolható, hanem összetörtszív-darabokat is, zsákba gyűjtik, mohón, mintha utolsó falat kenyerük volna, pedig ez csak nekem volt az, az utolsó falat kenyér mármint, és elviszik leadni a puzzle telepre, szigorúan feketén, és szigorúan kilóra, ahol pont annyit ér az enyém, mint a tiéd, de most még itt jár valahol, a szomszéd utca környékén, a sötét, nyirkos csövekben, patkányok között reszkve, nem hiszi, hogy a tegnapi elcseszett borsófőzelék után ő is a lefolyóban végezte, nem vájja már körmeit belém, nem kapaszkodik, nem ragasztja vissza a szárnyaim, ahányszor dühödten letépem őket, becsomagoltam a bőröd illatát is, pont elfért a félig zártban, a kopott és sáros szárnyaim között, ott úgyis alig volt hely, nem több, mint amennyiben egy egész világ fér el, és nem is kevesebb, hanem pont annyi, és pont ezért ilyen nehéz... pont

és a semmi, pedig a semmi, se nem több, se nem kevesebb...

még csak nem is a bánat tengere a még csak nem is végtelen történetből és még csak bele sem lehet halni

mert már meghalt bennem valami, mielőtt a talpamhoz ért, pontosabban abban a pillanatban...

így megy ez, mondaná Vonnegut egyébként

de már Ő is halott

és Gyurka bácsi is, de most itt akkor őt mégiscsak megidézem, ugye a klotyón lehúzott félig zárt ölelések kapcsán, múlt időben, szigorún

"Bordáim rácsa közt, mint a vadállat
négy puha talpon jár a szenvedély
s érted liheg. Csókoltalak, de számat
bõrödbe vertem. Nincs se nap, sem éj:

Téged kutatlak. Közénk bújt a tested:
hol voltál, míg magamhoz húztalak?
Hiába alszol, csak Téged kereslek
e titkos lánggal égõ húsfalak mögött.

Bõrtömlõ, nem neked könyörgök!
A lelkeddel szerzõdtem, mint az ördög
s mit bánom olcsó, põre testedet.

Farod két gömbjét, szeplõs válladat?
Elfordulok, hogy megkeresselek.
Szemet hunyok, hogy jobban lássalak."

 

 

 

a mai, ill. a tegnapi nap tanulsága: a kevesebb néha több, sőt... nem is olyan néha

oké, közhely ez is, számtalanszor hallod, használod, de nem érted igazán, csak a felszínén csapkodó hullámokat, aztán járatlan útra tévedsz, kipróbálod, hogy lásd és érezd a különbséget... kicsit kacérkodsz a gondolattal, hogy felvégy egy szerepet, az ilyenkor legszokványosabbat, nem teszed, legközelebbre halasztod, maradsz amilyen vagy, őszinte, és akkor egyszer csak meglátod

hogy egy félig zárt ölelés is képes körbeérni a lelked,

egy egészből, ha az rutinos, pedig könnyen kívül rekedhetsz

tehát marad ami volt, amíg maradhat, a félig zárt, amibe tényleg magamat rejtem, amiben még így is elfér egy egész világ, másként nem bírom, másként nem akarom...

 

 

az alvás és az evés, két jó kis lakmusza a léleknek, nos e két indikátor változatlan riadót fúj... az evésre próbálok tudatosan figyelni, megdöbbentő az a minimál mennyiség, amin mostanság élek, nem mintha nem szeretnék enni, igenis szeretek, egyedül viszont nem tudok, valahogy nem megy... az alvás már nehezebb, ebbe nem lehet direktbe beleavatkozni, tegnap (ill. ma) éjjel 1-kor már ágyban voltam, de fél4-kor még mindig nem tudtam elaludni... legutoljára vasárnap éjjel volt ilyen... 7kor viszont kelni kell... mindeközben nem vagyok túl rosszul lelkileg, sőt őrzöm az egyensúlyt, így nem igazán értem... életemben most élek először igazán egyedül... talán felveszi a szervezetem a számára természetes ritmust, vagyis próbálja, de ugye az istennek nem tudja a munkámmal összhangba hozni, és egyre makacskodik... 

ülök itthon, dolgozom, néha csörög a telefon, ez is jó, család, barátok, hosszabb-rövidebb beszélgetések, hogy vagy? mi volt az interjún? stb., mail váltás gyorsba v-vel, előbb épp hosszabb telefon mb-vel, mindig meglep, hogy mennyire korrekt és jó, ez már önmagában felér egy jó kis önsorsrontással, de most talán végre oké lesz, már majdnem szerelmes, nagyon ráfért, drukkolok, bár a történetnek van némi pikantériája

mára elfáradtak a szárnyaim, de még nem húzom őket a földön, csütörtök van, örültem delfin kommentjének, nah igen, ma bementem a kikába egy picit hazafelé, lámpát nézni, ide a gép mellé, ami itt volt az övé volt, elvitte, és sorra környékeztek az emlékek démonai, a közös otthon berendezésének időszaka, tavaly, tavalyelőtt... de ez már a volt...

the show must go on  

  

tart, hogy egész jól vagyok, kerek-egész, persze ahogy telnek az órák, egyre hangosabb a rettegés, mikor csap be valami menykő és barmolja szét, de nem fogja, mert mi, (=én és én) most egész jól összetalálkoztunk, tehát nem volna könnyű dolga e menykőnek, persze tudjuk már, mindig van rosszabb és semmi nem lehetetlen, tehát nagyon nagyon vigyázunk magunkra, mármint én és én

a biztonság kedvéért azért a jól sikerült, de rövid állásinterjúról hazafelé bementünk picit drogozni (tk után szabadon) a Mammutba, és költöttünk egy kis pénzt a promodban, felszereltük teljesen laza-bohó cucokkal a ruhatáram, szüleim frankón eldobnák az agyukat ha látnának, de szerintem teljesen jó, kicsit már uncsi volt az alter-elegánsos feeling, szóval nah,

voltunk Írók boltjában is, nem találtuk Kiss Judit Ágnes kötetét, pedig most már tényleg nem hagytuk volna ott, hosszan olvasgattuk Bodor Ádámot, meg ezt-azt, de maradtak Ők is a polcon

remélem ennyi munícióval már tényleg kitartok egy darabig, persze ez csak a külső megerősítés, a lényeg a bent van

viszont sajnos itthon megint a munkatábor vár, még 1-2 nap és vége, alig várom, mert mint mondottam, ÍRNI akarok

 

ki akarok szállni", gondoltam még jó sokszor tegnap délelőtt, alig 3-4 órányi nyugtalan alvás után, felkavart lélekkel, aztán tegnap estére újra összetalálkoztam saját körvonalaimmal, túl sok most a tabu, de mind1 is, a fontos úgysem a történet...

alig várom, hogy végre redukáljam a munkát, és írhassak, rengeteg ötletem van,

és így ezzel együtt a legfontosabb pontok a helyükön vannak, helyükre kerültek, az életemben, bennem...

jah, és tegnap, kicsit túl már a címben idézett érzésen, irénkétől hazafelé sétálva, eszembe jutott a Félelmetes angyal (Radnóti), abban van egy sor... "Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül." - be is fészkelte magát a fejembe, néha megteszi, és mindig picit mást üzen...

és hogy de mennyire nagyon nincs nekem kedvem dolgozni, ÍRNI AKAROK!!!

oh, és ideért hozzám is a hóesés... a legelső ezen a télen... milyen gyönyörű... és milyen nyugodt és békés minden...

nemrég anyukám telefonjára ébredtem, mondja, csak azért hív, hogy időjárást jelentsen, ebből még félálomban is tudtam, hogy otthon esik a hó:), imádom, tudja, hogy ez a gyengém, bár szerintem neki is...

egyébként munka-pááááááánik, megakadtam, ráadásul a neten a szerb nagykövetség még úgy szerepel még mint szerb-montenegrói, hihetetlen, csodálkoznék, ha tudnának nekem friss adatokkal szolgálni... az istenek malmai ugye... 

tegnap ezért ki is hagytam egy újabb jó kis tarisznyás bulit, bp-vel és barátaival

aggódom v-ért, csak remélni tudom, ha már kihúzni nem tudom a gödörből, legalább mélyebbre nem taszítom...

 

 

most már biztos történik valami velem, bennem, Vele álmodtam, pedig 3X is felébredtem a rideg valóságra, de aztán mindig visszajött az álom, a mondjuk úgy édes és boldog... ébredni, felkelni, elkezdeni a napot aztán megint bazira nem volt könnyű, de néhány emberi de kemény szó, nem mentegető, inkább szembesítő, meg egy jó kis futás kirángatott a zombi létből, remélem

azt álmodtam, hogy együtt vagyunk, ezt különféle, háromféle mindennapi szituban, pontosabban kettő mindennapiban, ami akkor nagyon hétköznapinak tűnt, a mából visszanézve már jóval több annál, a harmadik fejezetben viszont gyűrűt kaptam tőle, és nagyon nagyon boldog voltam... na tessék, a gonosz tudatalatti...

a bűntudattal a legnehezebb... ezt most a saját bőrömön érzem, de lett, ahogy lett... vissza a múltba nincs út, egyébként is...

nah, ez ilyen remete hétvége, fog összeszorít, dolgozik...

 

nem vagyok túl jól... fáj, fájogat a szív... az előbbi postot is csak ma aktíváltam, bár még tegnap, tegnapelőtt írtam..

és bár a tegnap este, féléjszaka teljesen jó volt

nyomaszt ez a be nem fejezett meló, durva lesz a hétvége, és honvágyam is van, hiányoznak a szüleim, a nagyszüleim, meg a kutya, meg a ház, meg az otthoni barátok, megamega... meg a szeretet

a kedvenc csoportom tök hülye volt ma, ben nagyon demoralizálja a csoportot, nem értem mi történik vele, úgy érzem néhányan túl belemásztak ott egymás lelkébe, és túl érzékenyek Ők ehhez, nagyon össze kell szednem magam, következetesség, következetesség, és rengeteg felelősség... ugye a róka meg a kisherceg esete ez ügyben... aggódom értük

p. mondta egy hete, nehéz egyedül a tél, nagyon meleg, otthonos zúg kell hozzá, ez azt hiszem adott... és azt hiszem nagyon igaza volt

  

tegnap felhívott berni, nagyon jól esett, és egyáltalán... nem dramatizáltam neki a helyzetet, de hallottam a hangján, hogy szomorú volt attól, amit hallott... egyébként két hónap múlva szül, az első viszonylag közelebbi majdnem barátnőm, aki erre vetemedett, szorítok nekik... és velük örülök...

tegnap délután képes voltam kimenni futni az esőbe, oké, csak szemerkélt, de egy óra alatt így is frankón meg lehet ázni, azt hiszem, ez a leghatásosabb terápia,

most csend van, épp lejárt a cd, jó meleg, barátságos otthoni színek, és egyedül, ami lassan lassan már nem a magány... 

gratula azoknak, akik ma doktorrá lettek avatva:), jut eszembe

ma hívtak a x. állás kapcsán, szerdán újabb kör, örülök, jó volna ha valahogy össze lehetne illeszteni a tanítással... adja az ég, így Tankcsapda után szabadon

sárgának köszi, abszolute igaz, erre akartam én is kilyukadni, hogy az első nagy kudarc után válunk nővé/férfivá/felnőtté igazán... és jó ez a macskás hasonlat, néha tényleg úgy érzem magam, mint egy kipaszírozott macska az út közepén, és néha pont ugyanannyi eszem is van... mint egy halott macskának az út közepén...

 

 

 

 

 

 

 

 

"A kudarc az az állapot, amikor az illető zsebében volt energia, amellyel megoldhatta volna a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés stb. erősebb volt, így nem tette bele mindazt, amit TUDOTT volna.

A nem sikerült meg azt jelenti, hogy valaki megtett mindent, amit tudott, azonban azt is tudja, hogy emberből van, és nem sikerülhet minden."

olvasom Csernusnál, nagyrédei olaszrizlinget iszogatván, asszem a bor az az istenek egyik legnagyobb találmánya, egyébként a fene vigye, ma volt az Alexandrában a könyv bemutatója, ezt bebuktam, viszont megtaláltam Csernus blogját, még egészen új, remélem kitartóan fogja írni, imádom a pasit

gyógyulok, talán mégsem kártyavárat építettem az elmúlt fél év során, azért ez a tegnapi felért egy hurrikánnal, de úgy érzem az alapozás mégis jól sikerült, az oroszlánrész kibírta

persze iszonyat szar volt, az most is de...

de inkább a mérleg másik serpenyőjét bájolom, mert ott a barátok, akik azért megkérdik mi van, hogy vagy? (nah jó, közülök csak egynek volt köze a bugyimhoz, hogy részben témánál maradjak, hát, elég gyászos a tanulság) de hogy ne rájuk toljam a felelősséget, visszautalnék a néhánnyal ezelőtti bejegyzésemhez, a nőazonosságról, most ez a hirtelen felismerés rá is erősített cseppet

szóval a suszter maradjon a kaptafánál, mondaná nagypapa, sőt még apám is -a rendes, a másik azért mást mond, nah, arra azért igyekszem igazán odafigyelni,

visszatérve a tegnapi drámához, csakis a saját szempontomból, mert más szempont itt már nincs, vagy egy másik galaxison, vagy nemtom, szóval azt gondolom ... és most nem tudom, mert közbejött egy telefonhívás, egy másik, egy sokadik,

egyébként 3X hallgatom végig a mostanság kedvenc Bródy nyálszámom, na jó, nem is nyál,

de visszatérve, veszélyes műfaj ez a blog, igaza van k.-nak, viszont nemcsak elvesz, ad is, akkor is, ha ad absurdum lassan több ellenségem olvassa, mint barátom, szóval az pl. hogy homek is, és így annál közelebb, mint bármikor sejtettem, és ahogy ezt kezeli, mindig is imádtam, és mindezt tudtam, de egy újabb bizonyosság, nah, ez is olyan, amiért normál esetben a fél karom

szóval különös dolog az élet, és azt hiszem bátor vagyok, és lassan énazonos, olyan művészesen, ahogy Tim mondja mndig, az Ő valóban sokoldalú ragyogó intelligenciájával csendesen,

időközben a Mit tehetnék érted (Bródy), eszembe jut, hogy legyen ebben a hirtelen részegségben némi múltidézés, 1996-ba, kb, amikor a fősuli lépcsőjén hajnalig nyomtuk a mindent, a zenét leginkább, de a nagyobb halmaz ebben az élet volt, nah szal ez is de sokszor...

azért jó volna, ha irodalmár ismerős mégis ... a bolygók násza mégsem oly elhanyagalogató

asszem

 (és párhuzamossal megint együtt írtunk blogot, annyi de annyi a karma mostanság...)

  

 

 

nagyon szarul vagyok

a tegnap éjszakai dráma sokmindent felszínre hozott, közte az én saját magammal szembeni elhallgatásaimat, tévesztéseimet...

a másik tükör azt mondta, "Te nyerni akarsz, ebben pedig már nem nyerhetsz", igaz, racionalizálni kellene, de egyelőre hasad a szív, óvatlan voltam, erre nem számítottam...

borzasztóan fáj

 

 

amikor azt gondolod, ennél lejjebb már nincs, amikor azt gondolod, oké, kiraktad a tízezres puzzle-t, akkor jön valami, többnyire önnön képmásod, és kihull a kezedből

utána nyúlsz, bár tudod, majdnem hiába, csak annyi marad egyben, amennyit enged a landolás

és majd holnap kiderül, mi az ami valóban össze volt rakva, és mi volt belőle az illúzió

ma kaptam egy tükröt, vagyis kettőt

kaptam egyet Tőle, akiről ma írok utoljára

szerettem, rosszul szerettem, és Ő sem szeretett jól

bárki, aki végig követte a blogot, minden fikázós sor mögött tudta ezt... kivéve Őt

sok kishalál van egy ember életében, és néhány köztük nagyobb annál, nagyobb a szimbóliukus halálnál is

és most legyen személyes, először és utoljára itt, és egyáltalán, Neked egyedül, aki már nem hiszed, vagy nem akarod, vagy nem bírod

lassan szerettelek meg, mire megszerettelek, addigra már Te hiteted vesztetted, talán akkor, amikor annál az álláslehetőségnél nem álltam melléd, vagy talán utána valamikor

én sem éreztem meg, mikor tört szét a Te hited, és Te sem érezted mikor halt meg az enyém

az enyém akkor, amikor tavaly ősszel, ott a hálóban azt mondtad nem akarsz gyereket, és ha majd én igen, akkor majd kompromisszum, miegymás, megjegyzem, mióta elmentél ez már nekem sem fontos, Te voltál az első és eddig egyetlen akitől ezt minden fórumon vállaltam és akartam volna

ha bölcsek lettünk volna, ott hagytuk volna abba, ami ezután következett az már csak halvány képmása volt önnön magunknak, nekem mindenképp, neked pedig talán

a blog soraiból, közvetlen talán valóban a múltba köpés, a sorok között viszont a múlt, a maga félelmetes valóságában

ha Te nem vagy, és nincs ez a kirándulás a pokolban, ami tényleg majdnem megölt, akkor én most nem vagyok az aki, és ha most jönnél szembe, egészen más volna

szeretlek, tehát megbocsátom... és ez nem egy hülye judeo-keresztény duma most, hanem a véres (pontosabban könnyes, nagyon sok könnyes valóság), ha meghalok ott leszel, ha időm lesz rá, és akkor is fájni fog ez a méltatlan búcsú

szerettél, tehát egyszer talán a végére érsz, és megbocsátod

ketten basztuk el, és ketten temetjük

és végre valóban temetem, zokogva, még alig felfogva, a dns-ek után kutatva, amit itt hagytál, és itt marad akkor is, ha elviszed a hülye hütőt meg a cd-ét, szóval

az emlékekekbe kapaszkodva, de igazi gyásszal, temetem

temetlek, és nem testálom másra a felelősséget, csak magamra és Rád, mert apád, meg az enyém, meg a gyerekkor erre már kevés így 30 felett

ez az utolsó post amikor rólad írok, álljon itt sorfalat

a hóember amit együtt építettünk, a hegy amit együtt másztunk, az éjszakák, amikor nem tapasztottad be a számat, mert annyira jó volt még, vagy a legelső, amikor együtt és egyszerre, vagy amikor először főztünk paprikáskrumplit, vagy amikor B.-án nyaraltunk, tudod a starndfürdő, vagy K.-in fotóztuk az őzet, vagy amikor a futás/bicaj előtt az ajtóból fordultál vissza, hogy szeretkezzünk, vagy amikor először jöttél hozzánk, vagy amikor először csókoltuk meg egymást, amikor felszálltam a Hévre, amikor Te a Szigeten én a Kórházba, de éreztem, mellettem vagy, vagy amikor a tesómék után a Balcsin, vagy az első nemigazi karácsony szóval álljanak Ők sorfalat

 

nagyon szerettelek

 

 

 

 

 

 

Nem járok pszichológushoz. Könyvesboltba járok. A könyvek, megtalálnak. Megállítanak, megfogják a kezem, belekucorodnak, aztán mint egy mese, kinyílnak benne... Mert üzenetük van.

Ma a Csernus könyv állított meg, és nyílt ki... kétszer ugyanott... aztán meg a 11 perc (Coelho)...

Majd a Deák-tér és a Nyugati között félúton, én és az mp3-am, aki mindig véletlenszerűen választja ki a zenét, és mindig tudja, mikor melyiket, szerintem lelke van, szóval így sétálás közben morfondírozva továbbgondoltam a dolgot...

mostanra valóban énazonossá váltam, majdnem teljesen, a mögöttem lévő fél év kellett hozzá, mindenestül... most a nőazonosság következik... úgy képzelem, hogy mentálisan, emocionálisan és szexuálisan is meg kell találni azt az összhangot, ami akkor is megőrzi a harmóniát, mint kerek egész, ha időnként a hangsúlyok eltolódni látszanak... ez nem könnyű... - és ez saját ötlet/gondolat, az is lehet félrement, de ma így érzem... 

talán nem is az ösztön tévesztéseivel van a baj, sokkal inkább azzal, amit én kezdek, vagy nem kezdek, vagy még inkább: rosszul kezdek ezekkel a sugallatokkal... ez is eszembe jutott...

és hogy jó, hogy megint van ihlet, a versekhez pl.,  

jah, és ma bementem kajálni az egyik kedvenc helyemre, a pult mögül megszólított az egyik volt tanítványom, osztályfőnöke voltam, még az előző osztályomban, négy éve ballagtak el... ezek baromi jó pillanatok... mostanság egyre többször fordul elő...

 

 

 

 

A moirák nem adják fel. Most majdnem azt írtam, megadom magam, de nem. Ezzel persze viselnem kell e döntés ódiumát, a legek tovább fokozását. A sors már csak ilyen. Vajon melyikőjük lehet az én lelkiismeretes titkárnőm, aki rendre keresztülhúzza az istenek döntéseit? Talán Lakheszisz. De lehet, hogy ez egy bazi nagy project, és mindhárom párka ezen fáradozik.

TÖRÖLVE

azt azért elérte, hogy miután a délutánt a kérdést kicsit háttérbe szorítva, de nem kikerülve tök jót sétáltam és dumáltam timmel a szigeten, majd k-val nála... szal innen ebből az egyébként csuda vasárnapból hazaérve végül mégis zokogtam vagy negyven percet a szőnyegen, én balga

mert úrinő - még az ilyen liberálisféle sem, mint én - ilyenekre nem válaszol, pedig tudna

bőg helyette a szőnyegen egy sort

aztán a végén röhögőgörcsöt kap saját magán,

és amíg az önirónia működik, addig én is élek, ez is egy leg, =LEGalább

és egyébként is,

TÖRÖLVE

amikor

amikor pl. az embert felhívja a nagypapája és azt mondja "imádlak, te drága tündér"

szóval ez azért ezerszer

maradjunk ennyiben

 

 

 

nemrég hosszan elidőztünk tk-val az élet dolgain, aztán elindítottam a mosógépet, elkészítettem a reggelim - igen, így délután 14h-kor, mondom a bioritmus -pirítos, vaj, dzsem, tej, az asztalnál szépen, ahogy illik, és ahogy elég ritkán teszem, megkajáltam, most dolgozom egy picit, aztán kimegyek futni, aztán dolgozom sokat-sokat

teljesen tökéletesen jól érzem magam, továbbá kezdek határozottan énazanos lenni, és ez jó...

ergo sokáig szeretnék még élni,

mert élni nagyszerű, ha így jobban belegondolok,

tulajdonkép(p)em(n)

 

minden megőrül, a világ tengelyestül meggörbül..." (Quimby)

megint nem voltam éber, és újra feje tetején a bioritmusom... ez most annyira nem gáz, sokkal jobban aggaszt ez a hülye tanulmány, a technológiai környezet kétvállra fektetett...

egyébként pedig nagyon fura dolgok történnek, tudom, hogy többet annál nem jelent, tök olyan, mint egy másik dimenzió, a sokadik...

Létezik szenvedély szerelem nélkül?

Létezik.

(és szerelem szenvedély nélkül? :))))

 

 

már bánom, mint a kutya ugye, aki hetet (vagy nyolcat?) kölykezett, hogy elvállaltam ezt a munkát... egy óra kutatás után találok valami kis felhasználható infót, és még nem is tartok annál a résznél, ami tőlem egyébként is halál idegen, na mind1, vegyük már lazára, mondogatom magamnak, inkább kevesebb, mint több sikerrel...

egy hátmasszírozás az nagyon jól esne, példának okáért... ez a napi 12 óra a gép előtt bazira nem tesz jót... futni sem mentem ki ma, de eskü holnap azzal kezdem, mielőtt így váratlan-észrevétlen idelopná magát az este, ahogy tette ma is...

próbálom mérsékelten átélni a halottak napját, volna erről néhány köröm, így messziről érzékenyebb vagyok, anyáékkal a temetőt járva inkább magamban olyan cinikus féle szoktam lenni, most meg pityergős volnék, ha engedném, ha hagynám... /nem tudtam hazamenni a meló miatt/

át kellene ülnöm az asztalhoz, ott vár egy rakat angol lecke is...

de leginkább kereket oldanék mindkettőből...

sikítófrász

egészen jól haladok, de lassan ínhüvely-gyulladásom lesz, és már a szemüveg mögött is menetelnek a fáradtságkönnyek, így mára befejezem...

egészen feelinges meditációs zenével kísért esőkopogásban, teával, itthon, ami tulajdonképpen közben észrevétlen újra az otthonom lett, dolgozni, írni...

valahogy így képzelném mégis az életem, írás - így: megfizetve, némi történelem tanítás, pont úgy, és pont velük, heti 3-4 jó kis esti program, sok kultúrával, némi alkohollal vagy egyébbel, barátokkal persze, sok olvasás, a tv-ét viheti az ószeres, ill. nem, mégsem, mert a dvd-éket valahol meg kell nézni, szóval hatalmas fricska a kispolgáriságnak, ez azért mégiscsak énazonosabb

ámbár ma egy személyiségtesz bedobta a kulcsut, azt írta végül, nem tudja eldönteni, mi/ki is vagyok én... pedig nekem lassan már sikerül...

mégcsak azt sem mondhatom, hogy titkon remélem, hogy nem fogok örök szerelemre lobbanni e szingli-lét iránt...

úgy érzem ez a "similis" fejezet nagyon halkan betette a kaput, nem toporzékoltam, nem sírtam, csak tudomásul vettem... bár még mindig azt gondolom, hogy van, amiben az ember nem téved (kieg:+van amiben igen)

jó volt ma gy-vel, hihetetlen így félig kívülállóként hallgatni azt az annyimindent, mondom, csak félig, mert egészen soha nem leszek az... jó nagy részét hagytam ott a szívemnek, még akkor is, ha az, mivel senki nem nyúlt utána, vagy alig, darabokra tört már félúton.... nah de a lényeg: megerősített benne, hogy jól döntöttem, persze ebben az egyben eddig is biztos voltam, és persze végignevetgélek egy jó kis r.-ós/es storyt, de tökéletesen átérzem, és ....

szombat óta ide szeretnék linkelni egy részletet, F. Gy. egyetlen szerelme c. Faludy versből, áthallások nélkül, egészen egyszerűen majdnem zseniálisan adta elő Sipos M., én közben halálra röhögtem magam, az egészet nem másolom ide, a többi versszak más nőkről, más szitukról szól, ez valahol a közepén, pontosabban a második versszak, no de nézzük, máris túlbeszéltem...

A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca 
nem árulta el soha, mire vágyik 
s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta 
a firenzei dóm összes gyertyáit. 
Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol 
az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt 
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról 
a Kurfürstendamm lámpái alatt. 
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen 
úgy kezdődik, mint minden szerelem; 
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem 
és két hét múlva lefekszel velem.” 
Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?” 
F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet 
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen 
tette le az ágyra és nyújtotta át testét, 
mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet 
ezüsttálcán. És aztán egy fél évig 
cigarettáit ő gyújtotta meg 
és minden este puncsot főzött néki 
s szép német teste néki volt meleg. 
A Zoo alatt, a villanyóra mellett 
találkoztak, fél nyolckor. Minden este. 
De egy nap F. Gy. nem ment oda többet 
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte."

 

köszi harakiri, és most szándékosan nem vesztegtek rá többet, dö-re, mármint, mert már ennyi is sok volt, igazad van...

 

a száj is" ez jár a fejemben napok óta, biztosan ráismertek, a szövegkörnyezetet ezért ki is hagyom, érti aki érti, szóval ez jár a fejemben napok óta, egészen új aspektusban, újféle, talán korhű tragikummal, mert igen, a férfi a nőhöz, de a nő kihez?

ezt nem tudom én feloldani, és nem arra gondolok, miért nincs még csak szerető sem /ebben a műfajban megtaláltam az igazit, nála rosszabb nem kell, kísérletezni meg nincs kedvem/, szóval nem erre gondolnék, hanem tényleg erre az egy sorra...

egyébként:

köszönöm a kommenteket, különösen sárgának és m-nek, tegnap egyébként olvasói rekordot döntöttem, el is méláztam hosszan, sárgát olvasva, de tán már annak előtte is, hogy akkor most mi a csuda ez, mi ez a virtuális sztriptíz, mi ez a szégyenlős exhibicionizmus... jah, hát olyasmi lehet /próbáltam idemásolni a kommentből, valami miatt nem ment, hát hivatkozok.. lássátok lentebb, a munka c. bejegyzés kommentjei közt/

a Faludy mesék Sipos Mihály előadói estje volt, a Kolibri Pince Színházban. Már van egy Viszockij lemeze, ez pedig az új, a második nagylemez anyaga volt...

ma angolon voltam, végre személyesen is találkoztam o-val, akivel együtt nyomjuk ez a projectet, 35 éves, gyermeket egyedül nevelő, a közszférából leépített önálló, szimpatikus, talpraesett nő... vele tanulunk m-nél... tök helyes ő is, végre van kedvem angolt tanulni, és van némi bátorságom beszélni is, szóval jó lesz ez...

angol után bementem az Alexandrába, hosszas belső vívódás után nem vettem meg sem az új Faludyt, sem Kiss Judit Ágnes új verseskötetét, sem pedig egyéb olvasmányokat, amelyeket hasonló ajánlott... ítt sorakozik még jó néhány olvasnivaló a polcomon, az Igazit sem fejeztem még be, ráadásul nyakig ér a meló

kilépve a könyvesboltból egymásba botlottunk e-vel, hajdani töris csoporttárssal, minima 6 éve nem találkoztunk, örültünk...

reggel újabb csontvázakra leltem a szekrényben, pontosabban a polcomon, angol könyvet kerestem és egy befordított mappában dö német cuccaira bukkantam, abban a pillanatban fagyott meg bennem a vér, de most már tényleg csak alig néhány percre... azt hiszem ez megszokhatatlan

ennek nyomán el is gondolkodtam azon, csak olyan micimacisan, hogy akkor hogyan is van ez az emberrel és az ő átléphető vagy át nem léphető árnyékával... van 4-5 blog, amit rendszeresen olvasok, hónapok óta, figyelem, ahogy néha mintha tényleg átváltoznának, fejlődnének, mintha valóban a-ból b-be vezetne az út, de aztán mindig történik valami, és megint ők köszönnek vissza a sorok közül, bár a lényeg tulajdonképpen úgyis az úton levés, bizonyára saját magam is így vagyok ezzel, saját árnyékom nem léphetem át, és nem hagyhatom el, de ez már egy másik történet, egy indián mese, melyet párhuzamos lány blogjában olvastam egyik nap...

 

 

 

rendre kényszerít, kívül-belül, még a bioritmusom is visszarendezi, sokminden lehet ebben, a kihívás, a valahol mégis a helyemen, némi pánik, maximalizmus, de persze megint a kettőség, azt már eldöntöttem, hogy maradok többé-kevésbé a szakmámban, ha lehet az utolsó pillanatig, kell legyen ebben nekem mozgásterem, bár ez az annyi-minden rossz a hátamon megnehezíti a tisztán látást, a saját lehetőségeim és képességeim tisztán látását

nem utaztam el hétvégére, ahogy terveztem, és ígértem, mert péntek este ölembe hullt egy óriási adag rövid határidős munka, így most egészen bele kell feledkeznem Hotvátországba és Szerbiába... érdekes egyébként, bár

bár laza-kacsa hetet terveztem, filmekkel, sok-sok olvasással, regenerálódással, no meg angol tanulással, hát ezt most így buktam

jah, és itt van ez a furán kiírt másik álláspályázat, hétfőn elmegyek azért a tájékoztatóra, bár erős kételyeim vannak, hogy szeretnék-e vezetőként adománykérő levelekkel házalni, mondom, kifordult ez a világ már magából is...

tegnap elmentem Faludy-mese estre, hát igazán feelinges volt, azok a versek kerültek elő, amelyekben még ott lüktet a humor, az előadó a hátsó sorból úgy festett mint Woody Allen, időnként becsempészett egy-egy saját darabot, néha túlbeszélte, néha belebakizott, de voltak nagyon jól megragadott darabok, megfogott pillanatok... szerető hitvese rajongása pedig átjárta az egész termet, Ő árulta a belépőket, majdan gondoskodott a kabátokról, a Fehér egér c. versdalnál a nézőtérről tök jól bemondta azt a bizonyos négy sort, majd az utolsó dalnál végig táncolt a gyönyörű hastáncos lánnyal a színpadon... és folyamatosan ragyogott és rajongott...

egyedül voltam, azt hiszem minden nem rendhagyó talim előtt színre lép a nemzetbiztonság, és nem válogat a módszerekben, a lényeg, hogy még véletlenül se realizálódjon valami kis formabontó, kellemes, intellektuális meeting... (nem az én elméletem, v. barátom alkotása) óriási szerencse, hogy a barátaim esetében ez a módszer nem működik...

és megint összetörni látszik egy álom, most kivételesen nem az enyém, nekem pusztán hitet adott, hogy létezik, és mert számomra fontos a tulajdonosa, elszomorít, bár azt hiszem, azt érzem, ez azért még nincs összetörve, csak egy mérföldkő, némi pánikkal, és abban sem vagyok biztos, hogy nem p. menekül ki belőle, tudatalatt, érezvén, hogy inogni látszik az a bizonyos "upper hand"...