most, hogy már a múlt ott kering valahol a főváros bűzlő csatornarendszerében, néha menekülni próbál majd, de bízzunk benne, hogy a főpolgi megbízhatóan rögzítette az összes csatornafedelet, nah, nem azért, hogy az elbaszott félig zárt ölelések újra kimásszanak a napfényre, mert azt ugye ki nem szarja le, max. a félig zárt ölelések hajdani gazdája, még pontosabban tárgya, azaz én, bár ilyen biztos volt a főpolginak is, szóval nem ezért rögzítette őket, hanem a hülye tolvajok miatt, akik nem csak csatornafedelet lopnak, mert az ugye, mint minden tárgy az életben, pótolható, hanem összetörtszív-darabokat is, zsákba gyűjtik, mohón, mintha utolsó falat kenyerük volna, pedig ez csak nekem volt az, az utolsó falat kenyér mármint, és elviszik leadni a puzzle telepre, szigorúan feketén, és szigorúan kilóra, ahol pont annyit ér az enyém, mint a tiéd, de most még itt jár valahol, a szomszéd utca környékén, a sötét, nyirkos csövekben, patkányok között reszkve, nem hiszi, hogy a tegnapi elcseszett borsófőzelék után ő is a lefolyóban végezte, nem vájja már körmeit belém, nem kapaszkodik, nem ragasztja vissza a szárnyaim, ahányszor dühödten letépem őket, becsomagoltam a bőröd illatát is, pont elfért a félig zártban, a kopott és sáros szárnyaim között, ott úgyis alig volt hely, nem több, mint amennyiben egy egész világ fér el, és nem is kevesebb, hanem pont annyi, és pont ezért ilyen nehéz... pont