a száj is" ez jár a fejemben napok óta, biztosan ráismertek, a szövegkörnyezetet ezért ki is hagyom, érti aki érti, szóval ez jár a fejemben napok óta, egészen új aspektusban, újféle, talán korhű tragikummal, mert igen, a férfi a nőhöz, de a nő kihez?

ezt nem tudom én feloldani, és nem arra gondolok, miért nincs még csak szerető sem /ebben a műfajban megtaláltam az igazit, nála rosszabb nem kell, kísérletezni meg nincs kedvem/, szóval nem erre gondolnék, hanem tényleg erre az egy sorra...

egyébként:

köszönöm a kommenteket, különösen sárgának és m-nek, tegnap egyébként olvasói rekordot döntöttem, el is méláztam hosszan, sárgát olvasva, de tán már annak előtte is, hogy akkor most mi a csuda ez, mi ez a virtuális sztriptíz, mi ez a szégyenlős exhibicionizmus... jah, hát olyasmi lehet /próbáltam idemásolni a kommentből, valami miatt nem ment, hát hivatkozok.. lássátok lentebb, a munka c. bejegyzés kommentjei közt/

a Faludy mesék Sipos Mihály előadói estje volt, a Kolibri Pince Színházban. Már van egy Viszockij lemeze, ez pedig az új, a második nagylemez anyaga volt...

ma angolon voltam, végre személyesen is találkoztam o-val, akivel együtt nyomjuk ez a projectet, 35 éves, gyermeket egyedül nevelő, a közszférából leépített önálló, szimpatikus, talpraesett nő... vele tanulunk m-nél... tök helyes ő is, végre van kedvem angolt tanulni, és van némi bátorságom beszélni is, szóval jó lesz ez...

angol után bementem az Alexandrába, hosszas belső vívódás után nem vettem meg sem az új Faludyt, sem Kiss Judit Ágnes új verseskötetét, sem pedig egyéb olvasmányokat, amelyeket hasonló ajánlott... ítt sorakozik még jó néhány olvasnivaló a polcomon, az Igazit sem fejeztem még be, ráadásul nyakig ér a meló

kilépve a könyvesboltból egymásba botlottunk e-vel, hajdani töris csoporttárssal, minima 6 éve nem találkoztunk, örültünk...

reggel újabb csontvázakra leltem a szekrényben, pontosabban a polcomon, angol könyvet kerestem és egy befordított mappában dö német cuccaira bukkantam, abban a pillanatban fagyott meg bennem a vér, de most már tényleg csak alig néhány percre... azt hiszem ez megszokhatatlan

ennek nyomán el is gondolkodtam azon, csak olyan micimacisan, hogy akkor hogyan is van ez az emberrel és az ő átléphető vagy át nem léphető árnyékával... van 4-5 blog, amit rendszeresen olvasok, hónapok óta, figyelem, ahogy néha mintha tényleg átváltoznának, fejlődnének, mintha valóban a-ból b-be vezetne az út, de aztán mindig történik valami, és megint ők köszönnek vissza a sorok közül, bár a lényeg tulajdonképpen úgyis az úton levés, bizonyára saját magam is így vagyok ezzel, saját árnyékom nem léphetem át, és nem hagyhatom el, de ez már egy másik történet, egy indián mese, melyet párhuzamos lány blogjában olvastam egyik nap...