vonz/a/lom

hallgatom csernust a kultúrházban, és nézem is, hihetelen szelíd és mégis ott a jól ismert erő, nem mellesleg alig öregszik... elérkeztünk a pokol valamelyik bugyrába, mondja, nah igen,

de... nagyon várom a kutyát... tök jó, hogy párhuzamosnak van ez az új macsekja, talán lidércke...

érzelmi felelősség és boldogság... kapcsolatát ecseteli csernus,

ma nagyon szarul voltam, meg is ijedtem, produkáltam egy mini pánikot, mi van ha el is ájulok, vagy valami, és már csak akkor törik rám az ajtót, amikor már kb. mindegy... nem mintha akkora happaning volna manapság az élet

az elmúlt két órát kb. az asztalnál töltöttem, könyvvel, illatos gyertyával, végre szakadok le innen, ez fontos

kezdek visszakapcsolódni a mindennapokba, szu ötlet még bennem, felzárkózás folyamatban, kiesett vagy fél év közéleti történés, de remélem újra meglelem a ritmust, vagy mit, jah amúgy szódával leöblítve:)

ma Luca napja van, ha még pislákolna bennem az idealista, ráírnám 12 cetlire, hogy (*), és betenném a cetliket a párnám alá, és éjfélkor (vagy hogy is van ez?), szóval tutti boszorkányság lenne, tudjátok, szerelmi mágia, meg egyebek...

 

  

tegnap este újra kijött rajtam az ismeretlen, talán valami vegyszer okozta allergia, bár én a pszichés eredetnek is adnék némi esélyt, iszonyúan néztem ki, és bazira szar volt, a kálcium ampulláim persze nem találtam, nem emlékszem hová tettem őket, utoljára tavaly karácsonykor volt rá szükségem... helyenként még mindig foltos vagyok...

próbálom a hűtő fagyasztóját szakaszosan űríteni, hát kb. mintha a ... még mindig nem tudok ezen az egész töréneten mosolyogni, pláne mert megint dö-vel álmodtam, konkrétan mintha még minden oké volna, nem hiszem el, hogy ez egy ilyen bazi hosszú project, már több, mint fél éve nincs... és még mindig megszokhatatlan a gondolat... megint úgy érzem magam, mintha tegnap ment volna el, sőt, mintha még itt volna, csak mondjuk dolgozna, és 17h körül mint mindig, hazaérne... hülye álom...

nah igen, legyen akkor Buenos Aires, vagy akármi akárhol...  bár erről eszembe jut egy beszélgetés, még júniusban a banketten bencével, külsőre a suli vezérbikájával, egyébként a suli egyik legérzékenyebb lelkével, mondta, megy Ő, ill. menne Ő el, külföldre, akárhová, én pedig mondtam neki, nahja, de tudod bence, magad elől nem menekülhetsz, mert akárhová mész is, magadat mindig vinned kell magaddal, másként nem nagyon lehet...

a verebekről pedig: nos hát... ez majd egy másik napi mese lesz, nincs benne semmi ezotéria, vagy csak nagyon kevés... vannak emberek, akik szeretik a verebeket, a verebek pedig valami miatt sosem szállnak fel az erkélyemig, nem bandáznak a cinkéimmel az etető körül, és az ember(ek), akik a verebeket szeretik, szintén nem........ so, de ezt a problémakört máris túlírtam...

 

tényleg, mi volna ha az öncél tárgyat cserélne, azaz hogy értsd: mi volna, ha a blog cimkét cserélne, még pontosabban mi volna, ha újra végignézném a hírműsorokat és végigolvasnám a hírportálokat, és aztán reflektálnék,

néha hasznos ha az ember csak félig őrültekkel diskurál, ma kifejezetten, bár utálom azt a képet, amit most magamról, pedig volt néhány félig definiált fogadalom bennem, hogy visszafogottan bánok az énközlésekkel, hát nem tettem,

az azért megnyugvás, hogy dolgoznak még értelmes emberek az ország managmentjében, persze egy fecske nem csinál nyarat, de ilyen siralmas közállapotok között én már egy fecskének is nagyon tudok örülni,

és volt ma még egy fecske, d., az új magyaros, aki lassan múlt idő lesz, és bátorságáért és őszinteségéért főhajtás, hiányozni fog, de erről itt többet nem írhatok, belügy, pedig ej de tanulságos volna

és két fecske után áldozzunk egy pillanatot a verebeknek is, ámbár ezt a szimbolikát nem nagyon értem, nyilván nem is fogom, talán olyan lehet, mint nekem a tücskök,

ámbár ebben a témában a leghasznosabb az ágyneműhuzat rituális megtisztitása volna, mondjuk egy mindennapi gesztussal, mosógépbe, kíméletlen programon, amolyan modern kori Ágnes asszony vér és bűn nélkül

de ugye Ő is hiába mosta, talán a szerelem is olyan, mint a bűn, kimoshatatlan

nem hiszem el

elég kicsit innom, és mindenhonnan a verebekig jutok,

ki érti ezt?

21h körül összeszedve magam kikászálódtam az ágyból, pontosabban elhagytam a kanapét, az erőt egy holnapi tali egy ezer éve nem látott volt évfolyamtárssal adta, így kénytelen voltam szerdára (is) előre készülni, a téma végülis izgalmas, a gyarmati rendszer bukása, egy kis Ruanda, meg egy kis Gandhi, ültem a szőnyegen és cetlizgettem a nagy rakás könyvhalom közepén,  ennél adekvátabb dolog kevés létezik számomra, talán még az írás... jah, eszembe is jutott, a családom már sokszor mesélte, hogy 2-3 éves koromban néha a délutáni alvás alkalmával lepakoltam a könyvespolcot, halomba raktam a szőnyeg közepén, ráterítettem a plédem és azon szenderedtem el, nah jah, így van ez, ha az ember sznobnak születik:)

előbb beszéltem egy órát d-vel, azt hiszem aggódik értem/miattam..., amit szg-ról mesélt, az új munkahelyéről, ahonnan én ugye már önszántamból leépültem, hát kb. olyan volt, mintha a lipótmező egy külön részlegének történéseit mesélné, hát ha volna még bennem némi illúzió e világgal kapcsolatban, sírnék, így max. nevetek, és ha volna még erőm elmesélném, nevessetek vagy sírjatok Ti is

szerdán megyek megnézni a kutyákat, az utolsó reményem, bár bevallom minden reggel belémhasít a szörnyű gondolat, egyedül is alig bírok felkelni, nemhogy még ennél is korábban, kutyát levinni... 

ma végre megvettem a hűtőt, szombaton szállítják, nem tudom még hogyan lesz a maradék dö cucc elvitele, de nem szeretnék itthon lenni, elég nyamvadt a hangulatom, még pontosabban alig élek és alig lélegzem,

az egyetlen tevékenység, amire képes vagyok, az a teázva olvasás a kedvenc pokrócom alatt, bár most pont kakaót iszom és blogolok

 

 

kamaszkori retardáltság, angol szókártyáin rálel a h., mint similar kifejezésre, és azonnal egy hűtőmágneshez rögzíti...

kora délelőtt jagert, fehérbort majd valami különös nevű narancspálinkát iszik Győrben az öccsénél és sógornőjénél, majd konszolidáltan részt vesz a családi ünnepségen, jól érzi magát, a zsúfolt személyvonaton (lám a MÁV ismeri a vissza a múltba receptjét) a Nyina néhány sora jár-kel, fel -és alá mint fogságban megfáradt de makacs oroszlán - az átlátszó, ha már így szabadon asszociálunk, és jut eszünkbe, ugye a néma négerek sakkozása, nah, ebben most az a szép, hogy majdnem egyedül Te értenéd, de Te meg nem olvasod, vagy nemtom -szóval a Nyina a fejében meg a zsigereiben, akik már nem bólogatnak, csak unottan vonogatják a vállukat, a fej meg bámul ki az ablakon, hiába a cinkék meg a verebek... ugye, mint tudjuk...

szóval Nyina

https://www.youtube.com/watch?v=vK-4Fmq9QeI  

Fura szociális háló szövődik körém... lazább, szorosabb kötelékek, szinte maga-magától, biztos így megy ez, ha az ember szingli és/vagy új életre kényszerül, vagy új életet választ. Olyan már azt hiszem sosem lesz, hogy valakivel (barát) olyan szimbiózisban éljek, mint éltem anno lillával. Hiányzik.

Tegnap kint jártam Csepelen. 6,5 évig laktam ott. Az időnként felbukkanó csótányok és lefolyószörnyek, a lepusztult albérlet, az órányi utazások ellenére összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb és boldogabb voltam ott... Így megy ez... Néztem az embereket, mindenki szürkének és gondterheltnek tűnt, de aztán csoda módon, akikkel személyes kontaktba keveredtem, legyen akár a vizitdíj autómatához terelő biztonsági őr, a mosolygós asszisztens, a középkorú nő, akivel nevelni próbáltunk egy szemetelő kamaszt (nah ez jó story volt, majd elemesélem), az idősebb férfi, aki megszólított és megkérdezte, hogy hívták ezt az utcát régen, mert ezen töri a fejét, és nem jut az eszébe... vagy a szomszéd, aki öltönyben segített behúzni a kukákat, szóval Ők egytől-egyig, mintha nem ennek a zsúfolt és szürke városnak az utcáin járnának, hanem valami másik világban, meghatóan kedvesek voltak.

Este órákon át olvastam. Csupa halasztható dolgom volt... Szerettem volna, ha tovább tart... Persze így is húztam vagy éjjel kettőig az ágyba bújást. Gyerekes módon egyébként még mindig azzal a takaróval takarózom, amiben h. aludt másfél hete... Hát, kb. ennyi maradt.

Este jött még néhány hívás vagy üzenet, így jövő hétre máris vagy 3-4 tali, barátos, nem randis, mondom a szociális háló... Fura, alapvetően nem nagy társaságokba járok, leszámítva talán a bp.-féle kört, általában, sőt messze zömében egy-egy emberrel találkozom, és töltjük így beszélgetve az órákat.

Tesóm ma 30 éves. Utazom haza, ünneplés...

 

"mert (...) senki nem mondta meg, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, felfoghatatlan valami, és hiába mos és vasal és főz, nem bizonyos, hogy egy Tücsöknek étel kell vagy friss fehérnemű. (...) azt sem tudta megérteni, hogy egy Tücsök csak egy másik Tücsökben fog önmagára ismerni, akkor is, ha egy szalmaszálat nem kapott tőle, ha sosem írt is neki, és tovatűnt nevetését nem kíséri semmi más az emlékezetében, csak valami távoli hegedűszó."

"Meleg volt, felhőtlen ég, a jegenyék meg se rezzentek. A lepkeszárnyakat akkor dobták a szemétbe, az egyik felügyelő azt mondta, nem szabad lepketáncra tanítani a gyerekeket, nincs értelme, amellett a krepp piszkos, gusztustalan, nem is egészséges. Ott hevertek a szárnyak, a piros, a kék, a sárga, a lila, valamennyi. Most felköthette volna bármelyiket. Kikerülte a kupacot, leült a padra, (...) és nézte a földet. Hangyák vonultak, menetben, mind kikerülték a lepkeszárnyakat."

Szabó Magda

nézem a Jules és Jim-et, régóta tervben volt, lenyűgöz, 20 évesen az egyik kedvenc filmem volt, féltem tőle, de én még mindig én vagyok, a film pedig a legigazibb hitvallásom az életről, azóta is, töretlen, néha kicsit elmászott, feledésbe merült, de megint nem véletlen, hogy most bukkant fel újra, így megy ez...

ma jobban vagyok, talán a mániás szakasz, vagy csak az életösztön, a szív persze összetörve, odalent a sárban, és érvényben minden, amit Veled kapcsolatban...  nyilván ez viszonos, mind1, hiányzol... ha mondhat ilyet az ember egy majdnem idegennek, de hagyjuk a lírát

vagy nézzük delfin megvilágításában... ahogy írta tegnap... no igen, értetettem, hogyne érteném, csak bizonytalanabbul bánok a szavakkal, és folyton túlírok... ezért valóban úgy tűnhet, mintha itt minden hamis volna, de nem, nem az... csak még nincs megoldva a feladat, de azon vagyok...

már ha értitek

 

"A tudattalan természete az ismétlés, és addig vonzzuk be ugyanazt, amíg nem tanuljuk meg belőle azt, amire szükségünk van" - olvasom egy közepesen gagyi weboldalon,önanalizálnék, borozva, szolid füstfelhőben, fáradtan... Na vajon mi a frászkarikára lehet nekem szükségem... mégis gá-nak lesz igaza, pedig mostanság alig ismer, ismert viszont alaposan és figyelve 18 éves koromban...

ez az új külcsín is megdöbbentene, ha volna még erőm csodálkozni, megváltozott az izlésem, kezd az igazi apám testalkatára hajazni a választásom? azt azért mégsem gondolhatom, hogy lehetett volna akár p., akár h., akármilyen testben és arccal, nekem akkor is... mert hát nem, és so a dolog még rémisztőbb, hol van már a keskeny férficsipőt bálványozó korszakom? :))) vagy csak lázadok? dö a maga klasszikus alkatával annyira gép volt, hogy ezt kiterjesztem mindenkire, aki megfelelne a régi-régi vágyaim tárgyának? najó, ez így, úgy ahogy van, baromság,

visszatérve, lehet-e véletlen, mint egy elcseszett mitológiai történet a törött kulcs nyolc napon túl gyógyuló következménye....  ??

hát én tényleg nem vagyok normális,

esetleg

becsöngethetnél megint, "ha minden igaz", mondaná a kaputelefon, és tökre nem számítana, mekkora a rendetlenség, hogy nem ma, hanem tegnap mostam hajat, és hogy melyik vicces itthoni játszós cuccban nyomom, és ha már most végképp elment az eszem, idelinkelem a Borit

https://www.youtube.com/watch?v=9Qf6vmELIhI&feature=relatedb

ámbár hiába, hiszen tudjuk, mint nő ugye NEM, mint NŐ, nah jó, mint nő, ezt elfogadjuk és nincsenek érveink, sőt, bazira örülünk, mert mostanság kicsit többen voltak, akik ezt így fordítva gondolták, azt például ennél sokkal jobban utáltuk, mert azt azért inkább megértem, hogy mint Nő nem, de azért, mint NŐ, mégiscsak nagyon szeretném, ha mégiscsak belemásznánk kis szuicid módon, egymásba, vagy legalább a hajamba Te, nem szigorúan de nevetve, mert az úgy a jó... belehajolni a hajamba, pl...

na by, megyek, olvasok inkább

 

nagyon nehezen indult a nap... a szokásos... múlt hét óta méginkább az... nehéz reggelek... utána meg ezek a nyomorult, fásult, iszonyú fáradt esték, nem tudom leírni, egyébként is nehezen ébredek, de mostanság minden erőmre szükségem van, igaz, mióta megint többet iszom, némileg jobban alszom, de ez (reggel) majdnem mindegy, hogy éjjel egykor, vagy háromkor aludtam-e el...

bent a suliban nagyjából oké, ma pl. elég jól végigpörögtem a napot, tegnap kevésbé, talán mert az é-csoporttal túl közel vagyunk egymáshoz, ott nehezebb a szerep, bár ma f-nek nyomtam egy bónusz emelt szintűt, jó volt...

hazafelé tettem egy kitérőt, elindultam végre megvenni a hűtőt, persze amit kinéztem nem volt raktáron, aztán választottam egy másikat, az sem, így hagytam, benéztem dd-hez a könyvesbe, diskuráltunk picit, bár nyakig volt a melóban, két hete összszerelmesedett bp. új szomszédjával:), hát mitagadás, ráfért, mondta is, hogy nincs lelkiismeretfurdalása, én meg mondtam, hogy nahát, ez ilyen egyszerű volna, közben meg arra gondoltam, hogy biztos a Moiráim adminisztratív hibát vétettek, és két lakással arrébbra küldték az ámoros nyilat, mind1, dd-től igazán nem irigylem... sőt,

hazafelé már masszívan a tegnap este bontott borom maradéka járt a fejemben... meglehetősen rémisztő jelenség... napok óta azon gondolkodom, talán itt az önámítás vége, el kellene mennem pszichiáterhez, szerintem én is bipoláris, nem véletlen éreztem én annyira párhuzamosnak a párhuzamost, de ettől bazira félek, nem akarok ezzel a betegséggel szembesülni, de már palástolni sem könnyű

aztán eszembe jutott, hogy talán mégis egy kutya volna a megoldás... tegnap találtam is egyet a neten, 20 hónapos, pont olyan, mint amilyet szeretnék, telefon megvolt, a gazdi szimpi, vasárnap találkozunk...

ez az első mikulásnap az életemben, amit egyedül töltök, hát... szar... de a legszarabb, még mindig a legszarabb, de ezt hagyjuk, probléma elnapolva,

egyébként, és erről jut eszembe, ha még bírjátok cérnával, a könyvesbe belelapoztam A rombolás anatómiája c. könyvbe... még pontosabban felütöttem, ahogy ezt a könyvekkel tenni szoktam, avagy még helyesebben Ők szokták tenni Velem, és a racionalitás/irracionalitás és az ösztönök viszonyánál nyílt ki, rögvest megerősített abban, amiben hinni véltem, amiben hinni próbálok, egyre kétségbeesetten, hogy az ösztön tulajdonképpen racionális...

 

 

 

hogy vessem össze e börtönt, melyben élek, a világgal." (Shakespeare)

estefelé:

fázom, bazi szar kedvem van, aludni szeretnék, de annyi itt még a munka, órák óta ülök mozdulatlan, se zene, se TV, ez egy ilyen nap,

késő este:

kinyitottam egy bort, megcsináltam amit okvetlen muszáj holnapra, semmivel sem többet, kivettem a gesztenyepürét a fagyasztóból, mindjárt kikapcsolom a gépet, és bemegyek olvasni a hálóba, kipróbálom Sárga, hogy milyen borral olvasni, a most még nem tudom mit, de majd elmesélem

jó hogy velem vagytok, köszi, Neked is R.:)

 

 

 

köszi sárga:), a lovi például egészen csábító alternatíva, emlékszem két évvel ezelőtt mikor először tettem be oda a lábam, elsőre kiválasztottam a nyerő (egyébként papírforma szerint esélytelen) lovat az épp soron következő futamban, bazi jó volt

meg hát nem akarom én ezt annyira makacsul, sőt, ha akarnám volna, könnyed és laza, normális és szokványos, de már csak az jöhet, akire minden egyes zsiger bennem egyenként rábólint, Ő ilyennek tűnt, aztán kiderült mégsem, neki mást súgott a saját ösztöne, biztos van olyan, amiben az ember nem téved, de sokkal -de sokkal több dolog van, amiben viszont igen...

ma délelőtt olyan vigasztalanul esett, talán erre mondják, mintha soha nem akarna elállni, szerettem volna az esernyőm elhajítani és bőrig ázni, vagy azon túl is, de nem tettem, a hülyeséget úgysem oldja az esővíz...

viszont két lépés után beázott a cipőm, ez végső érvnek bizonyult, hogy végre vegyek egy olyan hosszú szárú csizmát, amire régóta vágytam, aztán estefelé még virágpiacoztam, és vásároltam néhány új növényt és dekorációs cuccot, hazaérve a régi virágaimat is kényeztettem picit, lezuhanyoztam a poros leveleiket a fürdőkádban, aztán megkapták az őszi trágyarudakat, szép a növénysarkom, már tizenegy növény bandázik ott, ill. kilenc, kettő pedig egyéb helyeken

és olyat tettem amit még soha, vettem néhány karácsonyfadíszt is, nyilván öregszem...

 

minden olvasatban, minden összefüggésben, nincs fent -és nincs lent, nincs a van, és van a nincs, és ezt most nem a szójáték kedvéért, hanem mert tényleg,

köszönöm sárga, nem tudom, szerintem segíthetetlen vagyok,

hívnak kedves barátok, törődnek kedves szomszédok, miközben elmesélhetetlen hogy milyen az élet ha egy pillanatra összeérni láttad a világot, aztán visszatörött... hát jah... szar... 

holnap 70 éve, hogy József Attila Szárszón a sínek között vagy szándékosan vagy véletlen, de halott... és pont annyi idősen, mint én most...

https://www.youtube.com/watch?v=OqtAqWqt_Ak

aztán az ember valahogy elvonszolja magát a hűtőig, útközben irgalmatlan módon összeveszik a saját ösztöneivel, kölcsönösen kiátkozzák egymást, kinyit egy üveg vörösbort, sír... és sír... nem gondol a holnap reggelre, egyetlen őszinte kívánság él benne, hogy ne következzen be a másnap,

és hogy tényleg szükség volna egy pszichiáterre, ennyire gonoszak már a Moirák sem lehetnek, ennyire gonosz csak én lehetek saját magamhoz, hiszen mégiscsak én vagyok az, aki a legjobban ismeri saját magát, ergo aki a legtuttibban ki tudja választani a legigazibb lehetetlenségeket

nem tudok józanul gondolkodni, és ebben a témában most nem megy az önírónia sem,

(szünet)

avagy mégis? mármint az önirónia

nem vagyok normális

https://www.youtube.com/watch?v=_AdHWIxIHsM

 

 

az elköszönést, és nem mert közkívánatra, bár nagyon-nagyon jól estek a kommentek, köszönöm,

most ülök itt, péntek van és csend, vacogok, pedig meleg a lakás, de csontomon túl is fagyhalál

és erre nincs is szó, és elmesélhetetlen, és most igazán nem a cenzúra miatt,

olyan mintha madár zuhanna, mondjuk, de ez is harmatgyenge hasonlat

mert sokféle halál van, és sokféle megsemmisülés... volt már hogy azért fájt, mert magamat adtam fel benne, ebben azért ott bújkált valahol a megkönnyebbülés is, aztán volt, amikor végig küzdötten, minden szívvel és erővel, vagy még azon felül is,

de most, hát, ez azért így a legkegyetlenebb,

 

kicsit elköszönök, mert ami most történik, végre teljesen az enyém, hiteles és abszolute énazonos... és nincs szükség meghosszabbított gondolatra, nem kíséri közléskényszer, nem akarja világgá kiáltani magát, pont elegendő a fény és a hang is

szóval most kicsit elköszönök

takarítok, rámolok, pakolok, közben megnéztem a kedvenc filmem, kissé önkínzó önreflexió, hiábavaló mantra, és ráadásul most mintha bizonyos kérdésekben nem jutnék előre

pedig tegnap kutyasétáltatás közben kitaláltam a frankót - munkaügyben - a merjünk nagyot álmodni jegyében, remélem még ma este elküldöm az első lépés levelet leendő megálmodott üzlettársnak...

közben a bútorápolótól nonstop tüsszögök, még jó, hogy nincs kutyám, megölném vele, és még jó, hogy nincs senki másom se, mert Őt is megölném vele, vannak ily tagadhatatlan előnyei a magánynak, nincs kit meggyilkoljak magam mellett... hogy mást ne mondjak

továbbá végtelenül vágyom már egy jó kis alkoholmámorra...

 

nem volt fényforrás a vonaton... nem tudtam olvasni... egész nap erre vártam, hogy befejezzem végre A danadia-t... fűtés sem volt, bár nemzetközi gyors, pótjegyes, szegény lelkiismeretes kalauz majdnem belepusztult a szégyenbe és a szorongásba... pedig nem akarta senki meglincselni

délelőtt elvittem a kutyát sétálni,

tesómék jöttek ebédre, a pincében apukám, öcsém és a szomszéd kóstolgatta az új borunkat, én közben kerestem az angol könyvet a lenti mindenesszekrényben, meglett, + kezembe akadt néhány ezeréves kazetta, frankón gimis koromból, bepakoltam néhányat, szorongva várom, mi van a szalagokon, bár némileg dereng a dolog... apám bora egyébként egész jó lett...

reggel arra ébredtem, hogy épp bemondják a márciusi előadásom a rádióban... némi komment kíséretében... bámultam bele a kávésbögrémbe, és próbáltam eldönteni, hogy milyen érzés... kiváltképp a jelenlegi őskáoszban, bár ez csak a látszat, idebent egyre nagyobb a rend...

a héten veszek hütőt és dö végre elviheti ami még nálam, tőle... nah, az egy szar nap lesz... nem is miatta, inkább a tárgyaktól való megválás miatt, mert én ilyen barom vagyok, hogy élő érzéseket táplálok a hütő és a tévéállvány iránt is... elvégre tekintélyes közös múltunk van... Fruzsit nem adom vissza... elméláztam ezen a vonaton, de nem tudnám megtenni, Fruzsi marad, Fruzsival most már együtt maradunk, 

érzem, hogy csapongok, ha hazautazom mindig átveszi az uralmat a felettes én, és csak lassan tűnik el, bár szombat éjszaka cserben hagyott néhány percre, mikor hasonlónak küldtem egy nagyon egyszerű és őszinte sms-t... amit nem bánok, mert számomra oly magától értetődő, és néha azért hasznos egy kis kirándulás a másmilyenbe (lásd rehab), hogy az ember érezze a különbséget, hogy tudja, kihez van némi intellektuális, spirituális, előző életes vagy akármilyen köze, kapcsolódása, a közhely nyelvén szólva hullámhossza... és hogy kihez nincs... akihez nekem biztosan van/volt, az páncélos és hasonló...

 

 

Bajtai András: A legnehezebb

Úgy képzeltem, hogy könnyű lesz.
Csak annyit mondok majd, hogy
ez az évszak is véget ért, ahogyan
elfogyott a fény, elfogytak a falak.

Azt reméltem, hogy könnyű lesz.
Kisétálok majd, mint egy boltból,
és akkor meglátom, hogy akik
eddig az erkélyen álltak, eltűntek.

Azt hittem, hogy olyan lesz, mint
átszaladni az úttesten, megállni
a hídon. Semmi jelentőségteljes.
Csak az előre betanult mozdulatok.

Nyugalom. Ahogy leveted a cipőd,
lecsatolod a karórád. Azt hittem,
hogy erre gondolok majd, ha esne,
amikor indulni kell. Vagy a csendre.

 

hát, sosem mondtam, hogy könnyű eset vagyok... bár... megint nem készültem, fejben mármint, pontosan tudhattam volna, ha rákészülök legalább útban odafelé és játéknak tekintem, akkor simán előadom a ledér hetérát, viszont óvatlan voltam, és saját magam érkeztem meg, aztán az elkerülhetetlen elkerülhetetlen volt, utálom úgy, hogy félig vagyok ott, és egyáltalán, áh, de oly mind1, nem nyivákolok, so... de aztán majdnem vesztett helyzetből visszahoztuk a dolgot, így lett egy jó kis rehab diskura,

párhuzamossal megint párhuzamos az élet, csak én itt hülyére cenzúrázom magam, mert még csak részeg sem vagyok,

sajnacs nekem ez szív nélkül nem megy,

basszameg

 

aztán letörik még egy, és még egy, nagynéha visszanő valami, valami halovány utánzat, mint a fogpótlás, vagy még annyi sem,

a hiány az nagyon komoly dolog, nem illik vele viccelni, egyik kollégámat pl. a hét elején fallabdázás közben a labda pofán csapta, és letört az egyik foga félig, más ember lett, folyton ott a keze a szája előtt, rejtené a hiányt, így még jobban üvölt, a hiány mármint

mert az tud üvölteni, meg hallgatni is, azt hiszem, akkor rosszabb, ha hallgat

nemrég bevettem magam a fürdőkádba, habos eukaliptuszosba, rádióval, hogy meghallgatom az első Tisza Kata kontra Csernust, de sajna a vétel elmászott tíz perc után, így nem tudom, mire jutottak egymással, de csak kicsit bosszantott, azt gondoltam oka van,

elméláztam inkább néhány aktuális mindennapiságon...

egyébiránt: miután megtartottam a hat órám, még elmentem a soros négy óra angolomra is, így onnan, este fél7 körül igazán elégedetten és egyenes háttal indultam, mert megcsináltam - a napot, az országtanulmányokat, és még annyi mindent, ezért a deáknál - mert megérdemlem - jobbra csaptam, és indultam drogozni - mert megérdemlem - a könyvesbe, végre itt a hangyák vonulnak (bertók lászló), meg kiss judit ágnes... bár ez utóbbit elcsesztem, inkább az Irgalamsvérnővért kellett volna, mint ezt az újat, mert abban van a Lassú blues, amit istennek nem találok a neten

jah, én is írok közben, a csúcs a hétvégi volt, lépcsőház-felmosás közben (takarítónő költ, avagy költőnő takarít?), zsebemben toll és papír, fejben lázas alkotás, időnként seprű letesz, toll megragad, kesze-kuszál...

nah, ez így össze-visszaság lett

de vagyok

jó éjt

 

gondolat: imént a szokásos kedvenc-blog körút,

Csernus blogján, a Nő c. könyv kapcsán Nádor Péter írása... kirázott a hideg, mert mint derült égből az a bizonyos, megértettem valamit, de úgy istenigazából a zsigerekig... a felelősségről, vica-versa... fontos mérföldkő... és most legyek ego, ma leginkább a versa...

 

a kispolgári énem már félholt, eljött az idő, hogy a bennem lakozó kultursznob is megkapja ami jár neki,  feláldozom majd, Csernus és Tisza Kata társaságában, a hogyan mentsük meg magunkat saját magunktól, polgáribb nevén Nők a méltóságért c. klub alakuló gyűlésén, melyre e blog révén nyerek tagságot, külön öröm, hogy erre egy privát mailben Tisza Kata maga is meginvitált, köszönöm,

szóval az majd nem a hard irodalom estéje lesz, még csak nem is Petri György felolvasó est, de mindennek megvan az ideje, Csernusban nagyon tisztelem az erőt és az empátiát, Katában, hogy jól ír, hogy vállalja az élet kisebb köreit is, és szeretem azért mert nem adja fel, és nem visel hamis álarcokat... tehát hiteles, két számomra hiteles ember, ma már ez is nagy szó, olyan kevesen vannak...

tegnap lemaradtam a Szabó Magda interjúról, annyira dolgoztam, egyik kedves tanítványom ma mutatott néhány sort, a legutolsó mondatokat (leírta), ill. idézett néhány gondolatot, nah igen, ...

jól vagyok, csak bazi fáradt, és a tegnapi gyomorkavargás, hányinger még mindig kísért...  továbbá teendőim, bár fogynak, még mindig számolatlan sorakoznak itt, így hajrá...

ma egy pedagógiai félkudrac - diákjaim önkéntelen besorolása, x,y,z nem hal meg velük, de meg sem menti őket, ellenben én, ha én volnék x,y,z velük pusztulnék... na bassz... az empátiát látják bennem, az erőt már kevésbé, ezen sürgősen változtatni kell, így nem jó a kontakt...

ad, miközben az egyik elvesz, mert történik, hogy ülök itt, munkapánikban, alig kókadozva, végig melózott nap után, még mindig sajgó szívvel, és tudván sárgának igaza van, de a reality a sorok között, szóval itt nem future, hanem a past gáz, olvasottságom (a blogomé) ma megint rekordot dönt egyébiránt, lassan kiderül ez is pontosan, ez öröm és félelmetes is egyben

de amiért az adásunkat, azaz a rövid haráridős húzós melót megszakítom, a következő:

jön egy sms egy régi-régi barátnőtől, a sorban a legelsőtől, akivel cserben hagytuk egymást, így vagy úgy, bár talán őt inkább én, utána jött egy közös megegyezéses élet elsodor, aztán meg a egy közösen elcseszett legigazibb,

szóval jön tőle, hosszú hosszú évek után így majdnem éjfélkor, két gyerek és egy jól szituált orvos mellől, a következő "Nagyon rég volt már hogy találkoztunk, csak hébe-hóba hallottam Rólad egy keveset. Egy véletlen folytán  találkoztam valakivel, akitől elkértem a számodat. Ez alatt a négy alatt rengetegszer gondoltam Rád. Szívesen találkoznék veled. Szerintem lenne miről beszélgetnünk. Ha Te is így gondolod ezt én örömmel állok elébe. Jó éjt. T"

/kieg.: a általánosban és gimiben osztálytársak voltunk, olyan 2000 környékén szakadt meg a kapcsolatunk, az osztálytalálkozón láttuk egymást utoljára, az három éve volt (a szerk.)/

akkor erre én most elszívom az utolsó szál cigim, és ... nah, ilyenkor tényleg kevesek a szavak