vonz/a/lom

dolgozom, dolgozom, dolgozom, és már lassan látom a végét, remélem ez már valóban nem délibáb,

délután felugrott d, elhozta a pótkulcsom, mert a héten jön homek, jó volt, egész odáig bírtam sírás nélkül, akkor is csak egy picit, amikor azt mondta, nagyon szomorúnak látszom, nah igen, ő akkor is látja, ha közben mosolygom, ilyen a barátság, avagy ilyen is,

amúgy pedig...

„Csak edződj -gondolta magában Ananké, míg tovább tolta kerekes szekrénykéjét-, egész életedben utazni fogsz, és egész életedben ezt sírod vissza, amit most otthagytál, keresed őket a Níluson és a Grand Canyonban meg Xerxész hadi útján, de nem lesznek, egy sem lesz. Rögzítsd az arcukat, a percet, buta! Cukorkát, csokoládét, friss, hideg a szódavíz..." (Szabó Magda: Für Elise)