vonz/a/lom

a még zsenge békét a lelkemben egy éjszakai telefonhívás és egy különös hír kóróvá szárította... nehéz tudatosan gyilkolni a hiányt, és nem akarok - mert értelme nulla - teóriákat gyártani, hogy az ember kit hív fel, és kit nem éjszaka részegen, vagy nem részegen, ámbár mindez elégnek látszott ahhoz, hogy akár fakír szögeken át elinduljak megkeresni, akárhol is, hasonlót, ki mást, és mert minden elképzelhető, ahogy az ellenkezője is, előfordulhat, hogy a héten találkozunk, nem ismert forgatókönyv szerint, többesben persze, de hazudnék, ha azt állítanám, nem adnám oda a rákövetkező kb. hat hetet egy újabb érintéséért, akárcsak a lábfeje a lábfejemhez, most pl. olyan eleven az emlék, úgy hasít, hogy rögvest ballagok a hűtőhöz, boromért pl., józan ésszel ezt kibirni nem, akkor is, ha csak a fantomok látogatása ez épp...

szóval nem tudom, ha Ő akarni fogja, adja az ég, hogy én tudjam nem akarni, jó volna valami értelmes mederbe terelni ezt a kapcsolatot, ámbár hogy egy olyan ember lakásába fog költözni, aki hajdan talán szeretett, most gyűlöl, vagy már azt sem... abba a lakásba, amit hajdan én is jól ismertem, aminek egyik kulcsa nálam volt, aminek a falai közt aztán engem kiírtak, szóval ettől sem könnyebb

meg ettől az sms-től sem, nyilván hazudik, vagy őrült, a következő mondat számomra értelmezhetetlen: (sokat gondolok rád) én is, de ez mindegy

bár mindegy volna, de már mér volna mindegy,

tébolyda

 

ma is határozott derű, akárcsak tegnap, ámbár a tegnapit egy jó kis telefonbeszélgetés anyámmal taccsra vágta (pedig a kutyát még nem is tudja), a szokásosnál is jobban, mert kivételesen nem kezdtem el vele veszekedni, így viszont bennem maradt... aztán végül oks lett minden, meg kellemes... ahogy a reggel is...

kutyával minden oké, már csak a virágföld szétszórásról kell leszoktatnom, nevelés folyamatban, és kezdem megszeretni, asszem ez viszonos, mert már megint itt fekszik a gépnél a lábamnál, pedig itt nincs is szőnyeg, csak parketta

a munkaügyi helyzetem ellenben egyre jobban aggaszt... hullámokban tör rám a pánik, racionálisan nem tudom elképzelni, hogy ne legyen megoldás, nyilván lesz, szerencsére még mindig van pár hónap előnyöm, mondjuk az segítene, ha szüleim a folyamatos pánik, rinya ill. az értelmetlen és igazságtalan ostrozás helyett mellettem állnának...

egyéb ügyben várom türelmesen, hogy hasonló kikopjon belőlem, ... kopik...

 

néhány napja nem írtam, mert:

1) szarakodik a netem

2) bűnös gondolatok motoszkáltak a fejemben a kutyával kapcsolatban

a kettes pontról bővebben: borzasztóan szorongtam, talán néha még ma is, hogy jól döntöttem-e, hogy elhoztam a kutyát, hogy tudok-e én lakásban-kutyássá válni, úgy igazán - ízig-vérig, hiszen az elmúlt 31,5 évben szigorúan kertben-kutyás voltam, tegnap a nap közepén azt gondoltam, visszaviszem, amitől persze még pocsékabbul éreztem magam

a dolog valahol ott kulminált (remélem), amikor tegnap a vizsgáztatás és az értekezlet között hazaugrottam, megint csendélet a szőnyegen, virágaim tovább pusztítva etc... a kutya amint nyitottam a bejárati ajtót, már menekült a dobozába, nem volt onnan kiparancsolható, így én bőgtem a kanapén, ő nyüszített a dobozában, komikus jelenet lehetett, aztán az értekezletről hazaérve némileg kisebb volt a kupi, talán megérti,

néha zavar, hogy folyton a nyomomban, a tudat pedig még inkább, hogy ez most már optimális esetben így lesz vagy egy évtizedig, igyekszem nem belegondolni, szörnyű ahogy túlparázon ezt is,

néha zavar a szaga is, de szerintem ezt is pszichésen érzem, vagy legalábbis pszichésen nagyítom fel...

és akkor arról már nem is beszélek, hogy el nem tudom képzelni, hogyan fogom ezt a családomnak tálalni, anélkül, hogy kitagadnának

a kutya egyébként teljesen oké, a baj velem van,

ÜSSETEK

 

tegnap este itt volt egy barátom, nekem is, kutyának is nagyon jó volt, igazi relax, megnyugvás, feloldódás, bazira hiányzik az olyanokkal való időtöltés, akikkel ezer éve ismerjük egymást, ahol nincs vagy csak minima a szerep, szóval hiányoznak a barátok, az a kevés, aki maradt... persze depressziósan nehéz összehozni egy-egy ilyet, mert saját magam szegülök ellen legtöbbször... főztem is, vacsiztunk is, persze a főzés mindig önkínzás, mert mindig a dö féle időket hozza vissza, ezért is főzök ritkán,

kutya úgy látom igazán szereti a társaságot, nyilván nem egy savanyúpofájú gazdihoz van szokva, egyébként halál jó fej, tökre nyugis, és egyáltalán nem erőszakos, változnak a pioritások, még kávé előtt séta, könnyebb, mint gondoltam, és a tízenezer óra ágyban fetrengésnek is vége, bár kutya ma is megvárta míg én ébredek, addig nem izélgetett, igaz éjjel 2-kor mikor lefeküdtem, és még levittem, megkértem, hogy reggel kilencig ha lehet ne... lehetett...

azért az alapokat igyekszem lerakni, ergo kanapéról leparancsolom, és nincs egy ágyban alvás, mintha némileg ahhoz volna szokva, könyörgött is picit, de végül szót fogadott, kicsit sértve elvonult a dobozába, és nem mászott az ágyamra

vagy végtelenül szenzibilis vagyok és átragadt rám a kutya bánata, vagy nemtom, de nem kicsi itt a rosszkedv, nem mintha ritkaságszámba menne ez mostanában, de erre most spec. nem számítottam

nyitok egy bort, és szép komótosan lezsibbasztom az agyam, hátha az segít

nemtom

 

 

 

kutyás lettem, de most már tényleg, lakásban kutyás,

két órával ezelőtt hagyták itt a gazdái, most itt ül az ölemben, 1,5 éves, remélem tényleg szobatiszta, mert az első kaland az volt, hogy a parkettára kakált, a második pedig, hogy mikor levittem, az utolsó pillanatban kiugrott a liftből, póráz a kezemben, kutya a negyediken, tiszta életveszély, szerencsére elszakadt a zsinór, mielőtt kitörte volna a nyakát, felrohantam a lépcsőn, ott állt szegénykém halálra rémülten a lift előtt

mondjuk én is halálra lennénk rémülve, noh meg sértve, szar dolog, ha az embert elhagyják, bár tökre jó fejek a régi gazdik, de akkor is

kényesztetem ezerrel tehát

megható, röhejes, komikus, tökmindegy, nem számít, de mégis, szóval telefon csörög, én felvesz, benne hajdan volt szeretőféle, mondja azért hív, mert ma este ha ráérek, átmehetnék vagy átjönne, agyamban vigyorog a sátán, jaj, de helyes, biztos ül nagy téli unalmában és próbálja kitalálni az esti programját, sorra dőlnek dúgába a tervek, és telefonját nyomogatva rámbukkan, x,y,z verson... persze az is lehet, hogy okos, intelligens és szórakosztató társaság volnék, és dugásról szó sincsen, nem kérdezek rá, az ember az ilyenre nem kérdez rá, szedem lábaim tovább, hazafelé, elmerengvén a dolgok természetén, meg hogy egész biztos, hogy én ilyen szükségletízű rutin kúrásokat nem, soha többet, persze nem mintha eddig oly sokszor, alig néhányszor, akkor is zömében majdnem véletlen, szóval tényleg nem,

és jut eszembe a legutolsó aktus, melyet az azóta eltelt 32 nap ismeretében kénytelen vagyok kisorolni a szeretkezős-emlék batyuból, már-már biztos vagyok benne, nem kellett volna, legalább nekem lehetett volna annyi eszem, ha már neki nem, az én saját döntésem ebben nem testálhatom rá, de így is, akkor is, ez a gondolatkör fészkelődik a fejemben, amikor bekapcsolva a gépet olvasom tiszakata új postját, totál aktualice, nah erre persze aktíválódik az emlék, ahogy ott vagy tízszer a fülébe lihegem, suttogom, valami hasonló vallomásra válaszul, hogy annyira jó, annyira jó, hogy belehalok, és én tényleg, akkor ott csak ő hazudott,

én meg nem adnám alább,

sohamár

 

Kicsit félretéve az Utazások Erotikában-t (Vámos Miklós) kiolvastam a Hatlábú-t (Bacher Iván), hogy mentálisan is méltóképpen készüljek önnön hatlábúvá válásomra. Jó volt. Szórakoztató, gördülékeny, kedves... Befejezvén visszatértem Vámos Miklóshoz. Ennek lassan két napja már. És fura dolgok történnek. Először azt hittem, csak véletlen. Másodjára összeráncoltam a homlokom és eltűnődtem. Harmadjára hosszabb analízisbe kezdtem. Történik ugyanis, hogy az Utazások Erotikában-t olvasva rendre azt hiszem, hogy még a Hatlábú-ban járok, hogy még mindig Bachert olvasok. Az imént már hosszassan meg kellett állnom, és tisztázni, hogy ki-kivel van, hogy ez nem az az élet, Ő nem a Klétkás feleség, anya, apa stb... Elsőre persze azt hittem, meglágyult az elmém. Nehogymá, hogy két ilyen soft irodalmat ne tudjak megkülönböztetni. És pont ez az. Mondhatni heuréka. Nyilván tökre hasonló a két toll. Mindkettő valamiféle dokumentarista történetmesélés, nagyon hasonló eszköztárral. Puff Neked individuum.

Könyörgöm, csak egy cseppnyivel több fűszert. Bele az életbe. Meg a sorok közé.

 

a lány áll az útkereszteződés közepén, kora este, tavasz közeledtét idéző szagok, illatok, búcsúzkodik baráttól el, jaj, a bérlet, jut eszébe hirtelen, jé tényleg, nyúl a barát a zsebébe bele, húzza ki, bérlet szélén színes üzi cetli, hajrával és smile-val, meg egy monogrammal, jé, de teli van vele ám az asztalom, mindenki hordja oda Neked, és teli vannak így cetlizve, túlzol, nem hiszem, mondja a lány, bár egy példány a kezében ékes bizonyítékként, és akkor menthetetlen sírva fakad, a meghatódságtól attól...

vasárnaptól új időszámítás: anyukám végre elismeri, hogy valami bűzlik a MÁV-nál, ebben nekem már benne vagy több tucat bosszúságom, neki mindezek végighallgatása, meg egy nem használt, de szívébe belevésett vasútforgalmi végzettség, védte is a mundér becsületét, még a múlt héten is, töretlen és szakadatlan, szóval vagy hallgatagon, no de vasárnap:

mostanság az én szülővárosomból rendre falura indulnak az emberek, daft az ellenkező irányba, hogy ott szálljanak vonatra, mert gyorsabb az úgy, meg nem kell átszállni egy másik városban, talán még ülőhely is akad, igaz pótdíjas így az út, de mégsem helyjegyes, nemzetközi gyors, már amennyiben valaki vonatsznob, és ha másért nem, hát ezért

az állomás falu tehát, le is küldenek 10-15 pótjegyet a pénztárba, csak úgy exhas, digitalice, a tizenhatodiktól hiába a hiába, tárja széjjel kezét pénztárosnő, érti a fából vaskarikát, hiszen nem helyjegy, a vonat rendszerint nincs telve, ülőhely dögivel, ha mégsem, ki nem sz*ja le manapság, bíztat írjunk bele panaszkönyvbe, meg majd vegyünk a kalauznál, kalauz persze 500.- bünti ellenében kiállítja, nem derül ki, érti-e a problematikát, szelíden elmagyarázza, hogy halvány gőzük nincs, mennyi külföldi utas lesz a vonaton, így attól függ, illetékes elvtárs miként ébred, aludt, szerelmeskedett aznap, küld kiadható jegyeket a faluba... egyébként is, örüljünk, hogy felszállhatunk, véli, hiszen nemzetközi gyors

oka mondom, akkor talán így 13 év rendszeres vonatozások után én elköszönnék a cégtől, átpártolnék egyéb közlekedési eszközre, buszra, lovaskocsira, stoppolásra...

anyukám pedig, aki most pont szem -és fültanúja volt annak, amit eddig csak szekunder forrásból tőlem, és amit annyira logikátlannak és nonszensznek talált, hogy józan ésszel el sem hitt, mindenféle lázadásra szítt, miközben a táskám mellettünk cipelő apukám merengve megjegyzi, hát most már aztán senki nem győzi meg arről, hogy a MÁV-ot nem szánt szándékkal teszik tönkre...

a színek, a nevetések, az összenézések, a hülyetalpad a hülyeasztalalatt, a hülyehangod, a futrinka utca mindenestül, mindenkistül, szomorúvasárnapostul hiányzik, kezd szöget verni bennem a sejtelem, talán mégis a lábtörlőség, mert e végtelenített nihilnek sem értelme sem vége, haszna meg kiváltképp

szóval hiányoznak a színek, meg a szerep ölelésed, mert én egy ilyen hülyeállat, tegnap pl. írtam két sor emailt neked, de aztán kitöröltem, és reggel módfelett büszke voltam tőle, bár boldogabb aligha,

szóval hiteleshelyek, és most mindezt csak azért, hogy írjuk már felül, mert talán csak a megszokás nyíg utánad, jubila amúgy 30 napja éppen, hogy...

így aztán szerepcsere, szépek leszünk újra és okosak, no meg jó illatúak, mosolyogva, kedvesen nyitunk ki új kapukat,

pl. megnézzük végre a Rekviem egy álomért c. filmet pl...

szal go for it...

 

még mindig szarul vok... vagy emiatt vagy egyébként is, azt hiszem beköszönni látszik az igazi depresszió, sem írni, sem beszélni nem bírok... még telefonálni sem... lemondtam minden lehetséges talit, és nem provokálok egyet sem... ülök, és várom, hogy elmúljon... de nem múlik, sőt...

jó, ha meló van, még működik valaki bennem, ma valaki elment angolra is, és valaki elutazott a hétvégére a szüleimhez, színházban is volt Győrben, tegnap nagyot csavargott a kutyával, sőt, kifejezetten kellemesen érezte magát, leszámítva a lábadozás okozta kisebb diszharmóniát

de talán az egész ettől a fránya kórságtól van... még mindig lázas vagyok...

 

 

 gyűjtöm az erőm, hogy megpucoljak néhány krumplit és feltegyem sós vízbe főni, úgy érzem magam, mint akit... hát nem is tudom, már megint valami átokverte gyomorrontás vagy vírus, végighányt este és éjszaka, így teljesüljön minden vágyam, hiszem mintha január elseje környékén valami ilyesmire vágytam volna, de most nem volt semmi pia, sőt, egész héten se pia, se cigi, vérfagyasztó józanság, meg némi munka, olvasás, és már-már apácai magány, a mai lesz ebben az évben a tizenegyedik estém, amit egyedül... azért összeszedtem magam bementem a suliba azt az egy darab órám megtartani... egyébként lázas is vagyok, nyilván a megerőltető éjszaka utóhatása, elég pocsék egyébként egyedül dögrováson, az ember az anyukáját ilyenkor mégsem hívhatja fel, betegre aggódná magát, plusz jönnének megint a szokásos szófordulatok, arra meg aztán végképp nincs szükségem... 

 

Drága Sárga! Ne szokj le rólam! A kommentjeid nélkül félkarú(szemű) félblogger volnék. Két napja pl., a hosszú sporthelyett sör hozzászólásod nyomán megfogadtam, 2008-ban is tartozkodom a nem helyiértéken kezelt kompromisszumoktól... Nem megyek magam alá sem munkában, sem szerelemben, sem pedig a családommal kapcsolatban. Nem árt ezt néha tudatosítani. Persze a racionalizálás sem mindig elég... Egyébiránt hol találnálak? Már amennyiben keresnélek?

Tegnap a lépcsőn felfelé kullogva azonnal kommentáltam saját irracionalitásom. Pontosan tudtam, már ott a Blahánál tudtam 23 nappal ezelőtt, hogy megint a rejtőzködő-ellenálló project következik, és azt is tudtam, hogy ebben én nem fogom megakadályozni, nem fogok utána menni, annyira azért nem beteg, el tudja dönteni... Ma már pontosan tudom azt is, nem kellett volna akkor ottmaradnom... Több önbecsülés maradt volna. Vagy maradni, de nem vinni többet bele, mint egy normális szeretői kontaktba, persze az meg Őt billentette volna ki... Bár Őt szerintem az összes lehetséges forgatókönyv kibillentette volna... Így viszont már csak egyetlen hasznavehető forgatókönyv maradt. A felejtő...

Ez egy működőképes forgatókönyv. Egészen jól vagyok. Tegnap meglepve vettem észre, hogy már 16h, és még mindig világos van odakint... Most kissé kevesebb a meló, végre van időm olvasni, mozizni, barátozni. Kifejezetten örülök annak, hogy nem tavaly ilyenkor van éppen. Meg egyáltalán. Olyan, mintha nemrég ébredtem volna egy hosszú, rossz álomból. Mássá vált a világ sziluettje. Más színű az utca, a villamos... Ez is valami.

Szóval sárga, lécci maradj..........

 

 

 

az imént megszólalt a kaputelefon, de a vonalban senki, először, másodszor, aztán harmadszor sem... összeráncolt homlokom mögött az egyetlen racionális magyarázat, naná, hogy Ő, ki más volna (nyilván virágcsokorral és a bőrőndjeivel:)... két mp. múlva már a lépcsőházban rohanok lefelé, abszolut rekord, négy emelet, de a félemelet környékén utolérem saját magam, Te nem vagy normális, sóhajtom, azért lekaffogok a maradék 12 lépcsőn, szomorú csend, kint és bent is, még egy nyamvadt szórólapos sem,

halucináció

visszaérve azért megnézem még a szekrényben, a kávés csészében, meg a szőnyeg alatt...

 

néhány napja újra fruzsimmal alszom... hogy miért is? mert. mondhatni csak... ez persze nem akadályozott meg abban, hogy éjszaka kifejezetten alig és azt az aligot is rosszul aludjam, valamiféle dö-s rémálommal...

lett aztán a nap amilyen, mosottszaragy

nem mondom, egyre többször és egyre különfélébb kontextusokban merül fel bennem a szex vajon mi kérdéskör... próbálok valami teoretikus álláspontra jutni, legalább... nehogymá akkor kezdjek ezen agyalni, ha éppen helyzet van, persze ilyen veszély nem fenyeget, sőt...

so, még emlékszem arra a keserű elégtétel-féleségre, amivel az első érintését söpörtem le magamról, a második még tart, nem tudom eldönteni melyik milyenebb állapot, minden bizonnyal nem is ez a lényeg, nem is projectálok bele semmit, a végtelenített szalag is lassan lejár a fejemben... de spongyabob

öt napja hullámzó aktivitással jönnek-mennek a levelek a hálón, szolid őrült, izgalmas, szellemes, intelligens... so, - hát nem mondom, hogy nem vagyok kiváncsi, bár a belém költözött globális közönyt nem könnyű házon túlra rugdalnom, de rugdalom, nem is a pasizás miatt, hanem mert egyáltalán, jó ha az ember csak úgy, hátha a sodrásnak jobbak az ösztönei...

jah, és még 8 nap, és jön Power... mai találkozásunk után bőrig áztam a sűrű órási hópelyhek között... meseszép volt...

 

 

 

A herceg haladéka c. filmben Alida pont a Mexikói úti aluljáróból kerül a várakozók csarnokába Astharot elé, ahol a herceg kivételes "ajándékában" részesül, egy egész perc haladékot kap, hogy meggyőzzön valakit, hogy haljon meg helyette. Péntek este néztem meg a filmet, és szombat dél körül megint arra jártam, ahogy kb. naponta... Volt akkora hatással rám a film, hogy .... /a többi remélem így már érthető/

hasonlóról nem tudok és nem is akarok többet mondani, részben mert magam sem értem tökéletesen, részben meg mert hiábavaló szószaporítás, egyébként egy halál klasszikus bukta történet, talán annyi különbséggel, hogy álruháját a legnagyobb mesterekkel készítette el...

épp egy meleg bögre teára bíztam magam, hihetetlen átfagytam a jégtörésben, sózásban és lépcsőházfelmosásban, de tökéletesen jót tett...

ahogy a tegnapi nap is, mindenestül

 

kémleltem dobogó szívvel a mexikói úti aluljáró falait padlózatát és mennyezetét, egyik lábam úgy engedte maga elé a másikat, mintha porcelánvirágokkal teli túlvilági mezőn járnék, közben azon töprengtem, vajon sikerül-e meggyőznöm a herceget, hogy ne a halálom, hanem az életem vállalja át valaki, pusztán egy egyszerű szociológiai kísérlet végett, ki mit kezdene vele, az én életemmel, mármint... de aztán nem történt semmi...

tegnap megnéztem A herceg haladéka c. filmet (Tímár Péter)... tök váratlanul ugrott a kosaramba a tegnapi Árkád túra során...

valahogy a Mester és Margaritát idézte, némileg didaktikusan, helyenként kicsit elszabott -elnagyolt technikai megoldásokkal, cserébe viszont megkaptam ezt a sokszínű várost, és hozzá egy mitológiai gyökerekből szárba szökkenő modern mesét... 

Jónás Tamás: Csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van

"ha valaki úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy is hápog, mint egy kacsa, akkor az kacsa"

mondta a Barátok köztben imént valaki, egy szőke csaj, nemtom kicsoda

bakker.... így már minden világos

azért mielőtt önsajnálatom martalékává válnék, emlékeztetném magam, hogy történtek ma kellemes dolgok is

1) időben kelni, reggel bevásárolni, reggelizni, és várni a csajokat

2) angol nálam, cinkék hadával és a két eltévedt verébbel,

3) + jól esett hallani, ahogy megdícsérték a lakásom, barátságos, otthonos mondták ők is, ez - ismerve az állítólagos rigid természetem hírét, meglepő... és nagyon jóóóóóóó

4) délután búfelejtő shopping, most nem új könyvek, hanem új ruhák...

5) fényterápia a szoláriumban (fodrász, kozmetika a jövő hétre halasztva, sajna még zárva vannak)

6) nyugis hétvége kilátása...

 

 

 

 

az lészen most, hogy szakrális tisztulás szándékával elkezdem szisztematikusan meginni az itthon található piákat, nézek hozzá valami jó kis filmet meg írok... de ez szánalmas story még bajgenerátornak sem elég jó, egy nyamvadt kétsoros verset sem írtam azóta, nah, erről pl. már tudnom kellett volna, hogy nem őszinte... (tudom hogy unjátok, én is, legközelebb majd a világbékéről, vagy a MÁV-os béna brigádról...)

nem kiabálnám el, igazán nem, de minden jel szerint az elmúlt hetekben, hónapokban sikerült produkálnom a leglegebb tévedést, tévesztést, bár ebben 2007-ben igazán profi voltam, de az vesse rám az utolsó követ...

egyébként ma délelőtt a verebek is megérkeztek, hihetetlen forgalom volt az erkélyemen, továbbá macskákkal álmodtam, ami az álmoskönyv szerint ... de tulképp. már ez is mind1, nincs esély, hogy összetalálkozzam a jobbik énemmel, szerintem ez már valami átokizé

azt sem tudom igazán kire legyek dühös... magamra? akár... mert azt hittem, legalább annyi rutinom van, meg tudom különböztetni az olyan ölelést a nem olyantól... hát nem... ámbár még most sem hiszem igazán, de a racionális puzzle csak egy képet rak ki, ezredszerre is, hogy játék volt, játék voltam, még a teste is képes volt hazudni... bár ahogy dö szokta volt mondani, az ujjunk sem egyforma

de legyen már tabula rasa

nem mentem el győrbe bulizni, van rá némi sansz, hogy ott lesz/van, még egy találkozás annak minden belátható és beláthatatlan következményével már az én önkínzó hajlamomnak is sok volna...

tehát tabula rasa

ámbár az az átkozott makacs természetem még mindig nem hiszi el

 

 

 

 

 

elfelejtettem, ma délután nagyon-nagyon hosszú idő után láttam egy cinkét az erkélyemen, nem volt olyan szelíd, mint a tavalyiak, lehet Ő volt, csak már elszokott tőlem, a szilveszteri lábnyom tehát nem álom volt, ez mindenképp jó jel,

már csak a verebekre várok...