vonz/a/lom

szeretem a világ határait feszegetni, folyton ott táncolok a jó és a rossz, az élhető és élhetetlen, az unalmas és az izgalmas, a hétköznapi és az extravagáns között... néha aztán Alice leszek, és belehuppanok a Csodaországba, de mindig csak egy szippantásnyit, mert mire…

a dolgok nem azok, aminek látszanak... /vagy azok/, ez nagyjából mindegy is, a lényeg, hogy a titkok miatt talán mégis érdemes tovább (élni mármint)... akkor is, ha végeredmény ugyanaz, de azt hiszem, ez mégis egy szebb halál... vagyis egészen biztos, bár ehhez nagyon perverzenk kell…

néha jó, ha az ember rokon lelkek közé keveredik, este átmentem bp-hez, hosszadalmas és kínkeserves készülődés, hezita, menjek-maradjak után legyőztem a soros pénteki minek is élek hangulatot miután ragasztottam még néhány szárnyat a hülye lábtörlőre, áh, full gáz, de ezt…

 Truffaut, Szomszéd szeretők, szeretem, (mer én majdmindig mindenben monomán, lassan megvan az egész Truffaut gyűjtemény), de tényleg jó, avagy lyo, ahogy dö írná, szóval lyo ez a folyamatos tánc a pengeélen, a sistergésig visszafojtott szenvedély, a jó vonalvezetésű…

az emlékedet..." - ez Kormorán, a Ne sírj kedves, ismeritek?, régi-régi, még anno a Szabadesés c. vizsgafilmünknek volt a zenéje egy évtizede, pontosabban t. filmjének, amiben én is szerepeltem, a dal meg abszolute rólunk szólt, az az egy pillanat talán jó sokáig…

nyamvad vasárnap, szomorú, nyilván hazudik, és én három pillanatból kettőben elhiszem, a kutya egyébként bámulatos módon igazodik a hangulatomhoz, így ma duplikált orrlógatás, mondjuk Ő nem iszik, idogál... csak én... és Ő nem is olvas, olvasgat, csak én... és nyilván Őt nem…

a még zsenge békét a lelkemben egy éjszakai telefonhívás és egy különös hír kóróvá szárította... nehéz tudatosan gyilkolni a hiányt, és nem akarok - mert értelme nulla - teóriákat gyártani, hogy az ember kit hív fel, és kit nem éjszaka részegen, vagy nem részegen, ámbár…

megható, röhejes, komikus, tökmindegy, nem számít, de mégis, szóval telefon csörög, én felvesz, benne hajdan volt szeretőféle, mondja azért hív, mert ma este ha ráérek, átmehetnék vagy átjönne, agyamban vigyorog a sátán, jaj, de helyes, biztos ül nagy téli…

a színek, a nevetések, az összenézések, a hülyetalpad a hülyeasztalalatt, a hülyehangod, a futrinka utca mindenestül, mindenkistül, szomorúvasárnapostul hiányzik, kezd szöget verni bennem a sejtelem, talán mégis a lábtörlőség, mert e végtelenített nihilnek sem értelme sem…

az imént megszólalt a kaputelefon, de a vonalban senki, először, másodszor, aztán harmadszor sem... összeráncolt homlokom mögött az egyetlen racionális magyarázat, naná, hogy Ő, ki más volna (nyilván virágcsokorral és a bőrőndjeivel:)... két mp. múlva már a lépcsőházban…

makacsul ismételgethetem, hogy igen, van amiben az ember nem téved, de vedd csak elő másikén az igazi görbe tükröt, aztán nézz bele a mai s. életem legszörnyűbb értekezlete, teamje, akármilye volt... nem tudom olyan messze szabni a határt, hogy ne tolja még tovább az élet...…

nagyon kellett ez az éjszaka... és volna mit mesélni, egészen különös, drága p. hangja jött, mondjuk úgy reinkarnálódott, több sem kellett, de mégis több volt...el vagyok varázsolva, na...mármint egy bizonyos értelemben... de ez most télleg hétpecsétes titok...egyéb: így…