megható, röhejes, komikus, tökmindegy, nem számít, de mégis, szóval telefon csörög, én felvesz, benne hajdan volt szeretőféle, mondja azért hív, mert ma este ha ráérek, átmehetnék vagy átjönne, agyamban vigyorog a sátán, jaj, de helyes, biztos ül nagy téli unalmában és próbálja kitalálni az esti programját, sorra dőlnek dúgába a tervek, és telefonját nyomogatva rámbukkan, x,y,z verson... persze az is lehet, hogy okos, intelligens és szórakosztató társaság volnék, és dugásról szó sincsen, nem kérdezek rá, az ember az ilyenre nem kérdez rá, szedem lábaim tovább, hazafelé, elmerengvén a dolgok természetén, meg hogy egész biztos, hogy én ilyen szükségletízű rutin kúrásokat nem, soha többet, persze nem mintha eddig oly sokszor, alig néhányszor, akkor is zömében majdnem véletlen, szóval tényleg nem,

és jut eszembe a legutolsó aktus, melyet az azóta eltelt 32 nap ismeretében kénytelen vagyok kisorolni a szeretkezős-emlék batyuból, már-már biztos vagyok benne, nem kellett volna, legalább nekem lehetett volna annyi eszem, ha már neki nem, az én saját döntésem ebben nem testálhatom rá, de így is, akkor is, ez a gondolatkör fészkelődik a fejemben, amikor bekapcsolva a gépet olvasom tiszakata új postját, totál aktualice, nah erre persze aktíválódik az emlék, ahogy ott vagy tízszer a fülébe lihegem, suttogom, valami hasonló vallomásra válaszul, hogy annyira jó, annyira jó, hogy belehalok, és én tényleg, akkor ott csak ő hazudott,

én meg nem adnám alább,

sohamár