a még zsenge békét a lelkemben egy éjszakai telefonhívás és egy különös hír kóróvá szárította... nehéz tudatosan gyilkolni a hiányt, és nem akarok - mert értelme nulla - teóriákat gyártani, hogy az ember kit hív fel, és kit nem éjszaka részegen, vagy nem részegen, ámbár mindez elégnek látszott ahhoz, hogy akár fakír szögeken át elinduljak megkeresni, akárhol is, hasonlót, ki mást, és mert minden elképzelhető, ahogy az ellenkezője is, előfordulhat, hogy a héten találkozunk, nem ismert forgatókönyv szerint, többesben persze, de hazudnék, ha azt állítanám, nem adnám oda a rákövetkező kb. hat hetet egy újabb érintéséért, akárcsak a lábfeje a lábfejemhez, most pl. olyan eleven az emlék, úgy hasít, hogy rögvest ballagok a hűtőhöz, boromért pl., józan ésszel ezt kibirni nem, akkor is, ha csak a fantomok látogatása ez épp...

szóval nem tudom, ha Ő akarni fogja, adja az ég, hogy én tudjam nem akarni, jó volna valami értelmes mederbe terelni ezt a kapcsolatot, ámbár hogy egy olyan ember lakásába fog költözni, aki hajdan talán szeretett, most gyűlöl, vagy már azt sem... abba a lakásba, amit hajdan én is jól ismertem, aminek egyik kulcsa nálam volt, aminek a falai közt aztán engem kiírtak, szóval ettől sem könnyebb

meg ettől az sms-től sem, nyilván hazudik, vagy őrült, a következő mondat számomra értelmezhetetlen: (sokat gondolok rád) én is, de ez mindegy

bár mindegy volna, de már mér volna mindegy,

tébolyda