az utolsó posthoz értem, mert így hozta a sors, aki már egy ideje próbálkozott értésemre adni, de végül megunva megingathatatlan naívságom, in concreto a pofámba törölte az igazságot, mert megérdemlem, és ez most itt nem a fanyar irónia, hanem a való, mert talán tényleg megérdemeltem végre...
szóval a tükrökről, ami pont olyan, mint a saját ház körüli seprés. így az ítélethírdetés elmarad, és a bosszú más formája is... mondhatnám, hogy ölni tudnék, és tényleg, ha másért nem, azért a szándékosan tönkretett barátságért... a legfontosabbért...
szóval ezt a blogot berekesztem,
mert minden tekintetben okafogyottá lett... megértettem mi és miért történ úgy velem, ahogy... miért tűntek el számomra fontos emberek egy pillanat alatt mellőlem...
és mert nem akarom, hogy olvassátok Ti, akikről most írtam-gondoltam -és emlékeztem meg utoljára az életben, talán Lillát kivéve, de ez nem rajtam fog múlva úgysem... bár emberi ésszel mérve ez is menthetetlen...
http://www.origo.hu/itthon/20080625-kivetelezesre-panaszkodik-tobb-szulo-gyurcsany
-ferenc-fia-erettsegi-vizsgaival-kapcsolatban.html
basszus1: az érettségi vizsgaszabályzat elég egyértelmű, talán a kedves kollégáim is diszlexiásak voltak?
basszus2: hajlok arra, hogy kivételesen elhiggyem amit a suliról írnak (értsd: oktatás színvonala, szaktanárok hiánya), és most tört össze bennem a maradék morzsaremény is... nincs több idő, nincs több esély... a magyar oktatás, alapítványostól, közoktatásostól halott...
Hétvége isteni volt és nagyon kemény csaj voltam. Sőt, végre a szokásos szezon eleji izomgörcs is elkerült. Napfényfürdő a vízen, evezés ezerrel, szurkolás keresztfiamnak, minden futamot melyben elindult, megnyert, szüleim első körben kiestek, így én már nem ülhettem velük egy hajóba, viszont vasárnap vittük ebet is, így igazi kalandor lett, úszni tud, de ha teheti inkább két lábom sétál a vízben...
Szervezzük újra a veszprémi és kapolcsi talikat, remélem most még többen eljönnek az évfolyamból. Ez nagyon :)))))) , annyira jó volt tavaly is, bár ugye akkor annyira nem is voltam formában...
Egyébként meg eszembe jutott a hétvégén a kedvenc pozitív dalom, Presser, ezer éve nem már... fenn a fán és a fáról leeseve, négykézláb diót keresve, almalopás és menekülés közben, lihegve, röhögve, kéz a kézben... színházban, templomban, moziban, boltban, az utcákon és a kék alagútban, taxiban, biciklin, mezítláb porban, izzadva, fázva, jóban-rosszban... a folyóparton, térdig a vízben, a víz alatt vagy a víz felett éppen, a híd alatt, mikor szegények leszünk, a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk... munka előtt és munka helyett, mikor az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva, évek óta és évek múlva... csőbe húzva, esőben, hóban, sírva vigadva, nyakig a bajban, álmodozva úgy lassan szépen, akkor is, ha nem szeretsz éppen... (Presser: Jó veled)
nincs kedvem aludni, mert lubickolok ebben, hogy most jóóóó... és tényleg úgy lett, ahogy nem gondoltam, hogy lesz... egy reggel felébredtem, és mások lettek a színek... nem tudom igazán eseményhez és személyhez kötni... de erről már írtam... marha jó úgy lélegezni, hogy nem nyomják mázsás súlyok a lelked...
minden más, ami történik, csak ennek a következménye...
és holnap evezés, hurráááá
izgi volt tegnap... a sors pont abba a kocsmába sodort bennünket (mozizni mentünk volna a pincébe, de rossz volt a dvd), ahol kedvenc bloggereim is tanyáztak épp... különös, látom pl. gz-t, blogjából kb. vágom az életét, sőt szeretem a volt felesége blogját is... so, tökéletes kukkolás feeling, aztán jön ági, jól áll neki a szőke, megint nem ismer meg, nem szólok, zavarbaejtően nagy volna a közönség, s mert háttal ülök a társaságnak a többieket, akik közül tutti, hogy még valakit olvasok olykor, már nem tudom megbámulni... szerencsére T. szintén zenész (mármint blogger, bár megélhetési) így nem néz teljesen elmebetegnek, ill. csak pont annyira, amennyire még talán ébren tartható az egyébként láthatóan fáradt szervezete...
hazafelé isteni, mindig újra és újra rácsodálkozom a nyár éjszakai belvárosra, emlékszem a tavalyi ráismerésre, szal direkt kerülővel megyek és a blahától végigsétálok a nyugatiig, hátamban a teliholddal...
hogy mekkora paraszt ez a Pataki Attila, összezárnám levelét megírta Morvaival, jó sokáig, hogy diskuráljanak már az általuk képviselt jobboldali értékekről...
bizonytalan állásügyi helyzetemen ettem magam ma szinte egész nap, persze próbáltam tovább a lehetetlent, három lebegő alapítványban bízni szeptembertől szóbeli ajánlatokra támaszkodva felér egy öngyilkossággal... + a kutatásomra sem sikerült több szponzort találni, pedig a mecénás tényleg nyomja a témát és én is tettem néhány tétova lépést,
hol a civil szféra ebben a nyűette országban? ...
leérettségiztek... a bakik és az időnként jaj most süllyedek el pillanatnyi érzése mellett igazán felemelő... ilyenkor igazán szép az élet, így a tegnapi szarságokkal nem is terhelem sem magam, sem benneteket...
készülök a bankettra, hallgatom az új PUF-ot, bevillant az egy évvel ezelőtti bankettra vagdosom a salátát, vagy vagdosnám ha volna erő - keserű hangulata, és végre végre végre végre most érzem azt, hogy nem nyomja már a nemtommicsodám (lelkem, szívem?) az a teher, sőt, azok a terhek, azt hiszem, úgy néz ki, tényleg leraktam őket, azt hiszem, bizonyos tekintetben újra tudok repülni, persze nem úgy, és nem olyan magasra, ezt még gyakorolni kell, de talán mégsem művégtagok... csak begémberedett igaziak... remélem...
azt álmodtam, hogy meglett a szüleim kutyája... szegény borzasztóan le volt fogyva, és félig megnyírta valaki...
ma egy éve írom ezt a blogot... nem szeretnék hosszan elmélázni az azóta megtett úton, meg ezek előjelein... talán szummázva egy csomó dologban masszív hegymenetet produkáltam...
szombat óta itt lakik nálam b8, ideiglenesen, míg nem talál albérletet, néha rajtakapom, ahogy álmélkodva figyeli milyen tehetségesen bírom a látszólag semmit tenni... persze pont abba az időszakba csöppent bele, amikor már pont nincs meló... vagyis alig...
tegnap beszéltem végre mecénással, meghívott vacsizni, de sajna az adománygyűjtő levél nem jött le az újságban szülővárosom zűrzavaros kultúrális élete, ill. az ezt átfonó politikai kisstíl miatt, kapacitálhatna valaki, hogy legyek már élelmesebb, pl. bemehetnék a polgihoz, ha már egyszer ismerem, és megkérhetném, hogy a város rakjon legalább annyit hozzá, mint amennyit a civil kezdeményezés... mert hiába a hiába, eddig szánalmasan kevés pénz gyűlt össze, ennyiért még a kutatási tervet sem érdemes megírni, de mert előreláthatólag van három üres hónapom szeptemberig, a fejemből bambáb kinézés helyett akár ezzel is foglalkozhatnék... akár...
a vacsiról jutott eszembe, idejét sem tudom már, mikor hívtak meg engem vacsorázni, sem munkavacsora, sem privát.... szerintem utoljára homek, tavaly a szülinapom környékén... vagy tavalyelőtt... nem mintha annyira rá volnék cuppanva a témára, csak az jutott eszembe, hogy kissé zavarba ejtő szitu lesz, és a világért sem szeretném lerombolni benne a történészekről alkotott sztereotípiáit...
kognitív bácsik szerint a pozitív töltésű dolgok mondogatása, listázása, rágondolása, szuggerálása... jót tesz a hangulati görbénknek... tyúk vagy a tojás... lassan két napja nem tudok egyetlen pozitív töltésű gondolatot sem produkálni... igaz negatívat sem.. rémisztő nihilikus állapot...
ma voltam a munkaügyiben... megváltunk egymástól eddigi előadomtól, az állandóan időhiánnyal küzdő, félkómás, szétszórt, de meglehetősen szimpatikus Krisztiántól, átslattyogtam a nagyterembe, a soros meetingre, pasi rám se nézve kezdte fásult szürke hangom a kérdéseit nyomni, gondoltam egyet, néhány élénk és értelmes kérdésre szánva el magam, nah erre már felemelte a tekintetét, benne meglepetés és öröm, hát nemcsuda, amíg vártam elnéztem a szorongó középkorú diplomás munkanélkülieket, hozzájuk képest én maga vagyok az ősi potencia... bár ezzel is csak az Oktogonig jut az ember... avagy jutottam én...
hívott mecénás, nem vettem fel, nem vagyok tárgyalóképes hangulatban, egyáltalán semmilyen hangulatban sem vagyok...
olvasom az Eszter hagyatékát... a héten megnézném a moziban...
a péntek jó volt, ez nem kérdés, az sem, hogy helyiértékén kezelem, a hiány mégis hiány, az elveszett meg elveszett, de ez tőle és rajta kívüli történések már...
"nyitottnak lenni arra, amit akar veled csinálni a sors" mondja Lovasi egy interjúban, nah igen, az nem ártana végre... kibújni mint koszos-szakadt-régi pulóverből ebből az annyimindenből, ami nem jó, vagy nem annyira, vagy ami jó, csak nem vezet sehová, értelmetlen cirkuláló jó nincs is, nem létezik, szóval kibújni és nyitottnak lenni...
nagyon rég aludtam ilyen nyugodtan, félálomban hallgattam az esőt, és azt éreztem, minden jól van, ahogy van...
örültem, hogy itt volt, minden rossz és negatív érzést kimosott belőlem az idő...
ott voltam a tekintetében, amikor összenéztünk, boldog voltam, hogy ott fekszik mellettem és beszélgetünk...
azt hiszem, azzal, hogy tulajdonképpen elengedtem, egy kicsit többet kaptam vissza belőle, mintha még mindig görcsösen szorongatnám a nem létezőt... nagyon különös érzés, de alapvetően jó... nagyon fontos nekem, nagyon szeretem, és most már tényleg érdek nélkül... szóval jól van ez így, jól lesz ez így...
megvagyok, valamitől némileg jobban, mint szoktam, vagy mint az várható volna... azt hiszem, a két héttel ezelőtti ámokfutás, ill. még pontosabban a rá következő meglehetősen keserves egy hét, fűszerezve jó adag életmentő iróniával, kijózanított... de a történet árnyékában látni kezdtem mindazt ami van, és azért az sem kevés... én kérnék magamból a helyében, mert szerintem teljesen oké volna, de ha nem, hát nem...
tegnap végre megvolt a fűnyírás is, elintéztem néhány halogatott telefont munkaügyben, megírtam még egy-két levelet szintén munkával kapcsolatban, kitakarítottam, de úgy majdnem istenigazából a lakásom, jóval több angolt tanultam, mint szoktam, elővettem a szoknyáim, normális kommunikációba kezdtem dövel, látva a lehetséges kontakt határait és lehetőségeit, végre már nem nyomaszt, talán ebben benne van, hogy végre fordult az év, és mintha magával vitte volna 2007 összes feloldhatatlan szorongását vele kapcsolatban...
ma valahogy nem akarom feszegetni a lehetséges határait... remélem ez így marad...
szal ilyenek, még jövő hétfőig dolgozom, aztán majd 3 hónap szünet, remélem időközben összegyűlt némi adomány a tanulmányra, jövő héten megcsinálom a kutatási tervet és erre szánom a nyár nagy részét, annál is inkább, mert nyáron semmi fizetés, és őszre simán a tartalékaim végére érek szerintem, ami azért elég necces...
bögre kávémmal a napsütötte erkélyen... elmerengve mindazon, ami merengésre érdemes...
meséltem már? egyik gimis osztálytársam megtalált a minap a wiw-en. nemcsak bejelölt hanem írt nagyon hosszú és kedves levelet, melyben jelezte, hogy tetszik neki az oldalam, tükrözi azt az őrültséget, ami én... megdöbbentem, tekintve a csajjal 14 éve alig kontaktáltunk, sőt, leszámítva az osztálytalálkozókat egyálatlán nem...
meg forgatom a múlt hetet, pontosabban a múlt hétfőt, keresem azt az oldalát, ami randa és utálatos, ami miatt nem szerethető, ami miatt nemhogy nem kár lehúzni a klotyón, hanem egyenesen kötelező... persze nagyon égeti a kezem, így meg nem könnyű... mind1, talán még marad benne annyi életösztön, hogy megkeressen, nem mert terézanyu akarnék lenni, hanem inkább nő, sőt nem inkább, hanem csak és kizárólag NŐ... persze az önpusztítás tükrén keresztül az ember csak saját magát látja, és az ölelésében is csak saját magát érzi... szóval ez így valóban faszság... és ő professzionális önpusztító... pedig csak 30 éves
kutya nyom nélkül... szívem szakad meg... de még háthahátha.... :(((
egyébként pedig:
"...kikönyöklök a széles csillagokra..." (P.J)
vagy mondjam érthetőbben? áh, minek, elég ha én tudom, és én tudom, legalább...
anya nemrég hívott... szerdán eltűnt a zárt kertből az otthoni kuty, édes, bújós, sedre kamasz schnauzerünk... 1 éves és két hónapos... két napja keresik, nagypapa kerekezik a városban, apu kijár a munkahelyéről keresni (megteheti), anya riadóztatta az összes céges sofőrt és semmi.... nyomát nem találják... annak sem, hogy mehetett ki a bezárt, biztonságosan körbekerített kertből... külön aggasztó, hogy az elmúlt hetekben két szomszéd kutyát is megmérgeztek... borzasztóan aggódom... még én vittem haza dövel tavaly... sosem felejtem el, ahogy ő választott engem, ahogy odajött hozzám, egy falat volt...
haza kellene utazni megkeresni...
van úgy, hogy a pokol hirtelen összeér a mennyországgal... aztán hirtelen csend lesz... vákuum... és igazából az sem eldönthető, hogy melyik oldalon landoltam, talán még tart a zuhanás (vag repülés?), avagy a repülés (vagy a zuhanás?), szóval vagy-vagy...
most ez van... ez a csend... inspiratív csend - versírós... meditálós... élet értelmét meglátós...
szeretem a világ határait feszegetni, folyton ott táncolok a jó és a rossz, az élhető és élhetetlen, az unalmas és az izgalmas, a hétköznapi és az extravagáns között... néha aztán Alice leszek, és belehuppanok a Csodaországba, de mindig csak egy szippantásnyit, mert mire eltelnék az illatával, máris magamra csuktam az ajtót... a Csodaország ajtaját, és sajnos kívülről...
ez az ajtó ma reggel nem is akármilyen ajtó volt, egy ajtó, amihez valaha kulcsom volt, amely mögött minden szegletet ismerek, bár évek óta nem jártam ott...
nem tudom, ha nem ez a lakás és nem ez a szoba, elindulok-e vele, végülis a totális abszurd, harmadszorra sétáltam bele ugyanabba a csapdába, és hiába mosolyogtam csókokat a szájába hajnalra...
bár nagyon-nagyon jó volt, mégis jövőtlen és képtelen, igaz azt játszottuk, hogy ez az első randink, bár az első randin nem biztos hogy az ember képes ilyen önfeledften, szenvedélyesen és magán kívül... bár lehet, ő képes...
hát, legalább ez aktuális hiábavalóságot felülírta
egy sokkal nagyobb hiábavalósággal...
a dolgok nem azok, aminek látszanak... /vagy azok/, ez nagyjából mindegy is, a lényeg, hogy a titkok miatt talán mégis érdemes tovább (élni mármint)... akkor is, ha végeredmény ugyanaz, de azt hiszem, ez mégis egy szebb halál... vagyis egészen biztos, bár ehhez nagyon perverzenk kell lenni... vannak dolgok amikben professzionális vagyok... legalább...
hívott bp., menjünk marci apukájához tábortűzes kerti buliba, meggondolatlan igent mondtam, holnap korai kelés, be nem fejezett adóbevallás etc., de mindegy, egyszer élünk, ezt a társaságot meg tökre szeretem...
tegnap este jó volt, remélem boldogok lesznek, nagyon szeretem Őket, nagyon jó arcok és többségében tehetségesek... + büszke vagyok, hogy a törijük abszolute értelemben, meg a többi tárgyhoz képest is tök jó lett...
(ha lesz erőm, végigolvasom azt a magyar szövegértést, kivi vagyok mennyire volt nehéz, mert ott pl. megdöbbentően sok pontot vesztettek, pedig... és lóg is miatta fülük-farkuk, ...)
más:
továbbra is haló poraimban, várom epedve a holtpontot, vagy valami csodát, vagy valakit, vagy valamit, aki ripittyára töri ezt az elfuserált karmát, vagy vakon optimista pillanataimban várom Őt, hátha... a történet már messze túl a logika határain egyébként... de máris túlírtam, ez titkos...
nem tud nem eszembe jutni az egy évvel ezelőtti nap... dobozok, házidoki, nyugatók, dobozok, az üres szekrények, az üres polcok, az a kitörölhetetlen tekintet, most is összeszorul a torkom, ha felidézem, az utolsó éjszaka, és holnapra ébredve az utolsó kávé...
más:
ma ballagás (nálunk ilyenkor), választottam egy-egy könyvet azoknak akiket szeretek, abszolute testre (lélekre) szabottan, legalábbis remélem, még kiviszem a kutyát, aztán megpróbálok valami emberi külsőt ölteni, felveszem a pöttyös kösztümöm, és megpróbálom az ünnepnek szentelni az estém, megérdemlik...
más:
nincs más, ez van, áll az idő és vár...
jah de mégis: apukámat Isten éltesse, ma 54, (és Petit is, aki ma 32)!!!
úgy kellett ez most Nekem, konkrétan az LGT Sziget koncert dvd (2007),
nagyon nincsenek jó napjaim, nagyon boldogtalan vagyok, meg az évforduló, meg az annyi minden...
hazaérve rögtön betettem a dvd-t, életem egyik legkritikusabb korszakát idézi, akkor is éreztem, utólag megerősíthetem, hihetetlen erőt adott, ahogy remélem most is, mert nagyon fogytán már... (mert sikerült iszonyú erőfeszítések árán reprodukálni azt a nagyon-nagyon rosszat), noh de csak az jöjjön, aki bírja, aki végigcsinálja...
így végre nekilátok annak a kb. egy órányi melónak, amit két napja nem sikerül megcsinálnom...
a késő délelőtti optimista sorok után eltakarítottam a tegnapi vendégség romjait, majd összesöpörtem a járdát és összegereblyéztem a füvet a ház előtt, összesöpörtem a garázst (kb. 5 teli lapát sitt ami a tető avagy 7. szint javítás során hullt a mélybe), felmostam a lépcsőházat, megkajáltam a tegnapi lassagna maradékát, ma ehetőbbnek tűnt, mint tegnap (nem ártana végre egy markánsabb főzőtudományra szert tennem), aztán rövid szendergés után nekiláttam kijavítani az érettségi dolgozatokat... drága diákjaim szerintem messze az országos átlag felett teljesítettek, nagyon büszke vagyok rájuk :))))),
míg ezt írom, a kutya - aki tiszta egy Hobo már a sok szőrével, szerdán viszem nyiratni - azzal szórakozik, hogy a kanapé alá bűvészkedi az immár lefejezett és elnémult, de még mindig imádott vízilovát, aztán kéri, követeli, hogy szedjem ki... gondolom azt hiszi, ez nekem is játék, avagy csak egyszerűen szivat...
... (frissen vágott) fű illatán innen, jó kis délután-este-féléjszaka után hülyére aludva magam, még mindig zsibbadó vádlival, (pedig de mennék futni már), küldök egy életjelet...
és elkezdem a hosszú hétvégét, + a mindenféle feladatot benne, alapvetően egyedül, de nem baj, ma kevésbé érzem ennek a súlyát,
lassan tényleg fordul az év... talán végre elviszi magával az annyi rosszat, azt hiszem derekasan álltam benne a sarat, ahogy erőmből telt, néha azon felül is,
