vonz/a/lom

hu, első infók a netről, a diákjaim még nem hívtak, úgy volt, angolom lesz, de nincs...

a megérzésem nagyjából működött, az utosló pillanatban még lenyomtuk 56-ot, (egy hete), a Donon is meglepően sokat lovagoltam, (remélem emlékeztek), viszont, és ez basszus, elfelejtettem az Európai Uniót megtanítani, vagy legalább szólni nekik, pedig azt a tavalyiakkal végigrágtuk, remélem azért nem estek pánikba...

hívjon má valaki.............

van néhány blog, amiből nagyon sokat tanulok, és van néhány, amiből nagyon sok erőt merítek...

egyébként a mai napom jól indul... kaptam egy nagyon konstruktív levelet munkaügyben, úgy tűnik végre valakinek lejött valami az életrajzomból, naná, hogy alapítványi, persze ennyi kudarc után szkeptikus vagyok, de kiváncsian várom a folytatást... (ha nem maradhatok valamilyen módon a szakmában, az már tényleg maga volna a kegyelemdöfés, bár valahol mélyen továbbra is azt érzem, ha a magánéletem nem is, de a munkám kérdése meg fog oldódni)

jah, erről jut eszembe... vannak karmikus tavaszi nagytakarítások... péntekről szombatra virradóra nagyon furcsát álomdtam páncélossal, konkrétan és többek között, hogy természetellenes rend volt nála, komolyan aggódtam érte, szerencsére no problem, pusztán pénteken tavaszi nagytakarítottak... amint ezt tegnap kiderítettem... :)))

megint otthon voltunk a kutyával... jöttünk-mentünk (anyák napja)... még mindig a pince az egyetlen lehetséges tartózkodási helye... (no meg az utca)... lakás és udvar tiltott zóna... nem tudom melyik lesz nehezebb, az otthoni ebet rábírni, hogy engedje be a kertbe, vagy anyámat, hogy engedje be a lakásba... (vagy tesómékat, hogy az autójukba?)

fázom, bazi hideg van, kint-bent és mindenhol... siralmas a helyzet minden fronton, észveszejtő balgaságra vall viharkabát nélkül kiállni a viharba... egyébként meg fáj a fülem, talán megfáztam valamelyik hosszú hétvégés megázás során

volna néhány randiizé, de nem tudom, továbbra sem találom még a remény legapróbb szikráját sem, hogy érdemes volna mással... egyetlen helyre láncolt a szív, várom, hogy átlépje a pontot, amit nem fog, vagy legalábbis miattam és értem nem fog, miközben felőlem mehetne a carpe diem is, ki a francnak van itt még jövőképe, de talán igaza van, előbb-utóbb úgyis terítékre kerülne, bár alapvetően úgysem ez az ami visszatartja, hanem a szíve, még pontosabban az nem hozza ide...

nem értem miért nem engedem el azt a témát, itt már régen megcsalt és becsapott az ösztön... mert szeretem... vagy olyan, mintha szeretném... nem, nem olyan mintha, ez nem faximile, ez igazi,

bassza meg

...az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában  valamelyik örök szilánkját...

 (Márquez: Száz év magány) 

                                                   

nah jah, amikor pl. bőrig ázva énekeled a legelső sorokban, az arcod, a hajad, a ruhád csupa víz, akkor tényleg elhiszed..., hogy folytatni kell, mielőtt...

so, hol is kezdjem:

szerdán elmentem megnéztem bp.-jék ballagását, először ballagott ofőként, összefutottam egy régi csoporttársammal, majdnem barát-barátommal, aki itt Pesten is elég sokat tanyázott az albéreltünkben, sokat beszélgettünk, több óriás puzzle-t raktunk ki együtt, rendíthetetlen szívta a füvet a konyhánkban és filozófiát olvasott... szerintem kedvelt... szal Ő most bp kollégája és ő szervezte a műsort is... odamentem hozzá, vagy öt éve nem találkoztunk, 2mp alatt faképnél hagyott... azt hiszem, Ő is a halottait élve temető típus, nah jó, én meg a halottaimmal örök farkasszemet néző vagyok, és értem én, hogy nem nekem szólt, hanem a múltjának, amiben annyi minden lehet, ami elől még mindig menekül, istenem, hány ilyen régi ismerősöm van... persze az én stratégiám sem jobb... azért rosszul esett...

a ballagásról hazafelé belebotlottam az Andrássyn egy csapat tüntetőbe, lepukkadt, prolikinézetű 2-3 tucatnyi ember vonult Árpád sávos zászlókkal, és "ébresztő"-t kiabáltak, mellettük az úton rendőrségi rabszállítók (?) cammogtak, előttük-mögöttük rendőrök sétáltak... ha nem tudnám, amit, akár komikus is lehetett volna, de mert számomra elfogadhatatlan szimbólumokkal és eszmékkel (bár gondolom ezekről fogalmuk sincs) kiabálták (volna) tele a várost, inkább megrendültem, és megint utáltam, hogy ebben az országban élek...

aztán elmentem bevásárolni a nyakleves partyhoz...

a leves fincsi lett, bp főzte megint, megérkezett másikbandi is, csp-t már a Tabánban szedtük össze, kerekedni látszott a jó kis este...

a PUF végig szakadó esőben nyomta, lett is különös hangulat, persze anyám ha látna néha... noh de nem lát :))) és ott tényleg elhiszed, hogy ilyen egyszerű, hogy csak el kell énekelni, hogy visszafordulnék.... és máris... varázsdalpálca...

aztán haj -és ruhaszárító party csp forraltborával zs-nél, egészen kellemes, csak ne nyígna másikbandi folyton, hogy menjünk helyre, még mindig nehezen viselhető, ahogy túlpörget és túlbeszél néhány dolgot, jaj,

a másik hely meg felejthető...

szóval éljen május elseje... 

és lehet, hogy tényleg van még idő, van még esély, bár én minimum szkeptikus vagyok...

egy pasi(barát) főz a konyhámban, közben én miután hosszan olvastam a fürdőkádban, borozgatok, beszélgetek, tengek-lengek, tévézgetek...

tulképp az a k. jó, hogy végre valaki motoz körülöttem...

elárverezném az emlékeim, nem tudok együtt élni velük...

s.o.s. - szerintem megállt az idő, a lehető legrosszabb pillanatban, és sehol egy idődoktor, szerelő vagy boszorkány, hogy megjavítsa, újraindítsa, vagy vissza legalább, azt se bánnám, sőt...

ébredés után:

olvastam kicsit az erkélyen, jó, ahogy reggel idesüt a nap, valahogy el kellene kezdeni a napot, megtölteni tartalommal, de ezek az első lépések a legnehezebbek, azért bolyongok egyet az állásportálok között, hihetetlen nehéz, most érzem meg igazán a "túlképzettnek lenni" jelentéstartalmát...

napközi:

jójó ez a lépcsőház-suvick, látványos és jó túlesni rajta...


napközi után:

felhívtam bp-t, hupákolunk-e ma valahol, de sajni hazautazott, no sebaj, lesz majd munkaünnepe, nyakleves-party nálam, utána PUF és egyéb örömök, hívja CSP-t, én meg másikbandit, úgyis ezer éve már... 

még hátra kutyaséta, angol lecke, bevásárlás...

ülök, tapogatom a csendet, és várom, hogy elmúljon, úgyis akkor fog elmúlni, amikor Ő akarja, nem akkor amikor én szeretném, feladom, nem küzdök, nincs értelme, egész egyszerűen nincs

 tegnap este voltam egy kis aura-terápián páncélosnál, érti ezt a fene, de jó volt, ma kicsit jobban, leszámítva a fáradtságot, egyébként az a baj, hogy nagyon fogy az erőm, és ezekhez az élethelyzetekhez meg nem kevés erő kell, valahogy merül le az aksim, vagy mifene...

ma korán keltem, napfűrdőztem az erkélyen, kortyolgattam a kávém, hívott mecénás, átküldte a "levelet", ami megjelenik a helyi sajtóban a kutatásaimról, tényleg megható, és ebben a nyamvadt élethelyzetben nagyon sokat jelent, és várt még néhány kedves levél a postafiókomban aggódó, és rámfigyelő barátok, a fa is egyre zöldebb az erkélyem előtt, csak a szív üres, elolvastam a tegnapi bejegyzésem, jó nyál, de ez van, a részleteket nem akarom itt taglalni, érti aki érti

és még egy nagyon kedves telefon, tizenegy éve a hangjával élek, meg tulképp Vele, valahol magamban, ennyire senki nem engedte magamban felejteni magát, és ez nem változik, bár eltelt azóta tizenegy év, gondolom ezek azok a dolgok, amik valóban a halálig, (jaj ez megint annyira patetikus, de hát hogy írjam máshogy)

hát most így valahogy, valahogy hasonló volt az ébredésem, mint párhuzamosnak, régen volt már, hogy ennyire összetalálkoztunk volna, kicsit más lett az élethelyzet, de valahogy továbbra is nagyon értem...

nah, indulok, Föld napja program egész nap, én meg karitatív módon segítek

nagyon fel tudok én állni, bár ne volna már ekkora rutinom, mert most megint lent, az elmúlt héten biztos szabadságon volt az én drága átkom, amit végre levehetne már valaki, mert bírni bírom, csak annyira szeretnék már egy kis adag hétköznapi boldogságot, basszus

az anyám szombaton gondoskodott róla, hogy megint szilánkossá törje az amúgy se túl épp egóm, a részletekbe bele sem kezdek... helyette is én szégyenlem magam

ma megkaptam a nemleges választ állásügyben, ez önmagában nem volna tragédia, hiszen szép, hogy eljutottam az utolsó körig, szerintem a bérigénynél rontottam el, a franc essen ebbe a hülye pedagógustársadalomba, velem egyetemben...

aztán meg volt egy apró fény-nyaláb, olyan jó lett volna ha fénysugár lesz, igazi és kiéghetetlen, de nem, elmondani nem tudom mennyire fáj, azért eszembe jut egy régi-régi mondat, Ő mondta számtalanszor, vagy kezdte így, ha valaki szeret valakit...

erről meg a Tisztességtelen ajánlat jut eszembe, még pontosan az egyik kedvenc jelenetem belőle, ott a mólónál, a film eleje, de a történet vége, úgy emlékszem, erről már írtam, (vagy csak akartam?) ha valamit nagyon akarsz, engedd el, ha visszajön, örökké a tiéd, ha nem, sosem volt igazán a tiéd...

so, a tegnapi nap elég pocsék volt, de nem hagyom, úgyhogy ma felkerekedünk kutyával és megyünk a budai hegyekbe kirándulni... kicsit nosztalgikus lesz, de sebajtóbiás, az élet elvileg szép...

 ...felhívott a titokzatos mecénás, civil kezdeményezést indított a városban (ott, vidéken), szponzorokat toboroz, helyi sajtó, rádió meg minden, hogy be tudjam fejezni a kutatásaim... nagyon megható... mert fontosnak tartja, és lassan egy hónap elteltével még mindig hihetetlen lelkes volt... azért ez is egy kisebbfajta csoda, azt hiszem... ez a hét telis-tele kis -és nagy csodákkal... bárcsak folytatódna...

keresem az érzelmi eredőmet, amit a hiány mellé rendelhetek, próbálom előjelekkel felcímkézni, hogy mennyire üde vagy szorongó... néha átsuhan az erőtlen önírónia, miszerint mindig van rosszabb, és ez a hét, tulajdonképpen jó

este átvoltam a szomszédban, SOS segítettem összehozni egy pályázatot, jó volt, meg jó volt segíteni is,

nah de az érzelmi eredők, kezdem érteni,

a perfect day néhány (sok néhány) pillanata át-átsuhan az agyamon, nem gondolkodom rajta, vannak nagyon erős érzéseim Vele kapcsolatban, lehet benne fürödni, meg bele lehet fulladni, de akár éhen/szomjan/szótlan is lehet benne veszni, választás kérdése, az én választásomé, noh meg az érzelmi eredőm függvénye...

interjú... hátnemtom, nagyon jól esett, hogy a fejvadász, vagy ki, aki szintén ott volt (összesen három pasi inretjúztatott), azt mondta, hogy a szakmai tesztem kiváló lett, és megkérdezte honnan értek én ehhez, so.. de aztán kicsit utáltam, hogy folyton a motívációm boncolgatták, hogy miért akar átállni egy gyakorló pedagógus a másik oldalra, nem túl elengens válasz, hogy mert nincs meló és egyébként is egyre debilebb a közoktatásban lassan mindenki... azért drukkolok, magamnak mostan, válasz a jövő héten

egyébként lassan 365 napja, hogy egyedül ébredek, és megszokhatatlan, bár fel vagyok készülve arra, hogy ez akár újabb 365 napig, vagy még tovább is így maradhat, de hamis kompromisszumokat nem kötök, másrészt meg bármelyik nap kisüthet a nap, hátha végre tényleg elmúlik az átok,

és addig is élek, meg játszom, azért játszom, hogy éljek , jaj, Nyina, látod Nyina

 

 

a tegnapi perfect day után, ma a szükségszerű zuhanás, de legyünk optimisták, a zuhanás is egyfajta repülés, ki kellene nyuvasztani bennem a folyton nyígó vészmadarat,

mert tegnap jelentkezett végre a mecénás, hívtak az OM-ből, hogy jól sikerült a múlt heti szakmai tesztelésem, mehetek interjúra (holnap), ma lenyelvizsgáztam, megjavították a vártnál kevesebbért a gépem, volt egy sokat ígérő telefonbeszélgetésem szintén sokadik munkaügyben, és ...

és este néhány pillanat, jó néhány pillanat, amikor úgy éreztem, összeért végre a világ széle és határa, hogy minden a helyén ...

 https://www.youtube.com/watch?v=WCxy-IOV6UU&feature=related

véget ér a kényszerszünet, ma visszatért a szervízből a gépem, hamarosan jelentkezem, mindefélével....

 

 

holnap lesz egy éve, hogy Nikó az égi kutya-vadászmezőkön, 12,5 éves volt, 1994-ben én vittem haza, és bár már akkor sem laktam igazán otthon, a legdrágább kuty volt, életem elsője, most elfutja szemem a könny, fotója a polcomon, ott lesz mindig, nagyon szerettem, jó kutya volt,

és kb. tavaly ezután tört a felszínre az összes már készülődő baj, amiből alig látszik valami javulni, persze lehet, rossz a perspektíva, mert pl. a munkám összehasonlíthatatlanabbul jobb (igaz, az alig jövedelem, így kvázi szinte munkanélküli vagyok és lassan felélem a tartalékaim), nem élek párkapcsolatban, se jóban, se rosszban, és szép lassan tökéletes besavanyodott kékharisnya leszek,

a tényeket hárítom, mindaddig amíg jószándékú hozzátartozóim ki nem számolják, hogy most vagyok ugye 32, szülés előtt kellene fél évet dolgozni, hogy kapjak gyedet vagy mit, annak valami normális bejelentett munkának kellene lenni, meg ugye valami pasi izé is kellene hozzá, ha holnap pl. minden téren beüt a csoda, már akkor is késő,

szal a karma az karma, pfúj

és én terveztem, végre az elmúlt hetek feszített tempója után mindenféle lazítást, tegnap beszéltem is bp-vel, mondta szombaton házibuli m-nél, ragyogó, gondoltam, sőt mondtam, meghogy hívom másikbandit is, mondta naná, erre ma hívnak az épp aktuális állásügyben, hogy kedden 13h óra, szakmai + pszichológiai két órás teszt, számgépen, ergo keddig tökéletesen el kell(ene) sajátítanom az excelt, mert az eddig - bár a ppt, word hasonlókat folyamatosan használok - kimaradt, referensi állás egyébként OM, gondolom ezren rácuppantak, nekem talán kissé több a tapsztalatom a jobb időkből... vagy nemtom, tényleg nem, mert alapvetően történelem tanár vagyok, ehhez mintha értenék is, de ez egyre inkább esélytelen... ráadásul egyre többször fog el a pánik, itt állok gyakorlatilag munka nélkül, pasi nélkül, és mindehhez 32 éves vagyok, szép kilátások,

nah jó, azért szombat este játszik...

holnap óralátogatás, annyira nem zaklat fel, csak amilyen maximalista állat tudok lenni, képes leszek többet készülni, többet mint kellene,

éjjel a kutya tiszta kótyagos volt, valami miatt nem tudott aludni és ezért engem sem hagyott, reggel azt hittem agyonütöm, most meg itt szenved látványosan, mert megint bedolgozta a kedvenc sipoló játékát a kanapé alá, de nagyon durván, még fakanállal sem értem el, így kénytelen lesz megvárni, amíg kedvem támad ágyat húzni-tolni, sajnálom

mecénás nem hívott, jaj de nagyon várom pedig

 

találkozni velem, ellátogatni hozzám, felhívni engem tulképpen majdhogynem teljesértékű katasztrófa-turizmusnak számít... mert vagy én, vagy az én vendégem, vagy optimális esetben mindketten épp egy katasztrófát élünk át, sőt, egyik katasztrófából esünk a másikba, ha a kutya élne a verbalitás lehetőségével minden bizonnyal Ő is a megélt katasztrófáiról vakogna,

ezen a túlélő túrán csak azok vehetnek részt, akik az egészséges életösztönükből az öníróniát életben hagyták, mert annál jobb nincs a szenvelgő léleknek, amikor jó társaságban jóízűen tudja kiröhögni saját magát, vagy ha épp e kellék (értsd jó társaság) hiányzik, akkor saját magában is képes el-elvihorászni saját szerencsétlenségén

bár nekem most aktuális katasztrófám nincs, de másoknak van, meghallgatni, együtt hallgatni vagy együtt röhögni azért megy így is... ezt a katasztrófa-turizmus sem az én találmányom, egy kedves barát mondta pont ma

szal nemtom, párkapcsolatra való fókuszálásom minimális, pedig persze de szivesen lennék én őrült, de ahhoz szükségeltetik egy másik őrült, de a másik őrültek sosem Velem akarják, biztos átsüt rajtam a hülye kispolgáriság, pedig esküszöm nem, simán képes volnék pl. ha az ösztön azt súgja, a világ végére is, sőt a világűrbe is, in concreto pl. .... de ezt itt hagyjuk is, fejem a nyakamon, a marhaságokat kántáló ösztön meg kalitkában vár szebb napokra

egyébként megint az van, hogy a reggelek szörnyűek, aztán estére mindig összeáll a világkép, késleltetem is az elalvást, mert reggel megint minden darabokban, és milyen jó is átzenélni átolvasni az éjszakát...

hogy mást ne is említsek...

tavaszi depressziós reggel és délelőtt, mogorva angol (én mogorva, O. -és M. édes-türelmes)

kora délután gyors kutyafutta, terápiás kutya, terápiás futás, terápiás napfürdő

jah reggel a buszmegállóban leszólító pasi, "napozz csak nyugodtan, szólok ha jön a busz", de helyes, és még volt erőm mosolyogni,

deák-tér match, 13.30:  nézem sorban állás közben az újságos állványt, Magyar Narancs, címlapján Kiss Tibi és Livius, mellette Heti Válasz Ákossal... döbbenet... és mennyire nem kérdés...  meg is vettem azonnal (a Narancsot), hogy simogassam kicsit identitásom, a tűzön-vízen liberálist, miközben mérhetetlenül kétségbe vagyok esve és szórnám rájuk a békát, persze a lap sem a régi, már csak olykor veszem, nagyon olykor

aztán munka, monoton, monton néha jó, monoton csak a szex nem jó, de azt már vagy ezer éve nem, se monoton, se nem monoton, so, ez van...

jah, boltban kosárba csirkecomb, alma és tejföl ugrik, meg leveskocka, hátha lejárt a szavatossága a régieknek,  gondoltam főzök almás-csirke levest, ezer éve már, mert mintha lassan helyére kerülnének a dolgok, van benne annyi béke legalább, amitől már nem karcol úgy, legalábbis talán...

egyébként meg unom, tudjátok, unom a pincért a sarki bárban....

tegnap beszéltam végre bernivel telefonon, kis híja volt, hogy ne kezdjek el bömbölni, mikor nagyon forszírozta, hogy mi van velem már, helyette próbáltam, ahogy csak tőlem telt megtudakolni mindent a bébiről, meg a mindennapokról... jó volna valahogy áprilisban lejutni hozzájuk

szintén kis híja volt, hogy ma ne zokogjak bele a futásba, csak azért embereltem meg magam, mert tele volt a liget, nagy majdnem majális hangulat, happening, én meg ott kutyafuttában drága ebemmel, /mondjuk szerintem pont ettől lett bőghetnékem, nem bírom én már annyira ezeket a nagy ívű váltásokat + bennem még mindig tél van.../

veszélyes és utálom, amikor 2mp-nél tovább a fejemben marad a minek-létezem gondolat,

tényleg, minek is?

áh,

Nagyon fáradt vagyok. Tegnap megvolt az előadás. Nagyon-nagyon sokan eljöttek, rengeteg pótszéket kellett behordani a múzeum dísztermébe. A végén sokan odajöttek, tökre kedvesen, jól esett. És persze történt egy csodaféle is, mint velem rendszerint, nyilván hogy megint köddé legyen, mert engem mindig csak kísértenek az igazi csodák... (Nah jó, ne legyünk már ilyen pesszimisták. Mert ugye az önbeteljesítő jóslat...) Szal az történt, hogy odajött egy kb. velem korú, nagyon intelligens, és (nem tartozik szorosan ide) de jóképű pasi, aki megkérdezte, hogy mégis mennyi pénz kellene, hogy be tudjam fejezni a kutatást (1910-ig tudtam megcsinálni eddig.). És komolyan forszírozta. Közben még vagy hatan toporogtam körülöttem. Végül nem mondtam konkrét összeget, de jeleztem tárgyalóképes vagyok.:)) Valamit mondott még, hogy magánjellegű megkeresése is volna. Egy fecnire írtam a telefonszámom (életemben talán most először hiányzott igazán a névjegykártya) és kezébe nyomtam. Aztán eltűnt. Nem mutatkozott be, remélem anyukám kideríti ki volt, ill. még jobban remélem, hogy tényleg felhív.

Szal jó volt. (Bár kiestem a rutinből, 120 embernek, akik ráadásul ismeretlenek, nem könnyű előadni), egész éjszaka az sorjázott a fejemben, milyen fontos dolgokat felejtettem ki, ráadásul a szomszédok is csomót mászkált(n)ak éjszaka, mostanában mindig felébredek a brutális zárkattogásokra, mondjuk számomra rejtély, mi a francnak zárja valaki négyre magára az extra biztonsági ajtót egy társasházi kis lakásban... eddig kollégiumi  feelingnek hívtam, mostanság azonban már kezd tőle elborulni az agyam, szerintem az új lakók a ludasak az albérletnek kiadott lakásban...

... Visszajött a levéltár illata, az a csodálatos érzés, ami az iraok böngészése közben szállja meg az embert, imádom csinálni, nagyon klassz volna, ha akadna egy mecénás, és be tudnám fejezni a kutatást. Valami jobb stratégia kellene a self-managementemre, talán végre olyan idők jönnek, mikor a kultúrát újra a civil szféra vagy még inkább magánemberek finanszírozzák, támogatják... Nah igen...