vonz/a/lom

találkozni velem, ellátogatni hozzám, felhívni engem tulképpen majdhogynem teljesértékű katasztrófa-turizmusnak számít... mert vagy én, vagy az én vendégem, vagy optimális esetben mindketten épp egy katasztrófát élünk át, sőt, egyik katasztrófából esünk a másikba, ha a kutya élne a verbalitás lehetőségével minden bizonnyal Ő is a megélt katasztrófáiról vakogna,

ezen a túlélő túrán csak azok vehetnek részt, akik az egészséges életösztönükből az öníróniát életben hagyták, mert annál jobb nincs a szenvelgő léleknek, amikor jó társaságban jóízűen tudja kiröhögni saját magát, vagy ha épp e kellék (értsd jó társaság) hiányzik, akkor saját magában is képes el-elvihorászni saját szerencsétlenségén

bár nekem most aktuális katasztrófám nincs, de másoknak van, meghallgatni, együtt hallgatni vagy együtt röhögni azért megy így is... ezt a katasztrófa-turizmus sem az én találmányom, egy kedves barát mondta pont ma

szal nemtom, párkapcsolatra való fókuszálásom minimális, pedig persze de szivesen lennék én őrült, de ahhoz szükségeltetik egy másik őrült, de a másik őrültek sosem Velem akarják, biztos átsüt rajtam a hülye kispolgáriság, pedig esküszöm nem, simán képes volnék pl. ha az ösztön azt súgja, a világ végére is, sőt a világűrbe is, in concreto pl. .... de ezt itt hagyjuk is, fejem a nyakamon, a marhaságokat kántáló ösztön meg kalitkában vár szebb napokra

egyébként megint az van, hogy a reggelek szörnyűek, aztán estére mindig összeáll a világkép, késleltetem is az elalvást, mert reggel megint minden darabokban, és milyen jó is átzenélni átolvasni az éjszakát...

hogy mást ne is említsek...