Nagyon fáradt vagyok. Tegnap megvolt az előadás. Nagyon-nagyon sokan eljöttek, rengeteg pótszéket kellett behordani a múzeum dísztermébe. A végén sokan odajöttek, tökre kedvesen, jól esett. És persze történt egy csodaféle is, mint velem rendszerint, nyilván hogy megint köddé legyen, mert engem mindig csak kísértenek az igazi csodák... (Nah jó, ne legyünk már ilyen pesszimisták. Mert ugye az önbeteljesítő jóslat...) Szal az történt, hogy odajött egy kb. velem korú, nagyon intelligens, és (nem tartozik szorosan ide) de jóképű pasi, aki megkérdezte, hogy mégis mennyi pénz kellene, hogy be tudjam fejezni a kutatást (1910-ig tudtam megcsinálni eddig.). És komolyan forszírozta. Közben még vagy hatan toporogtam körülöttem. Végül nem mondtam konkrét összeget, de jeleztem tárgyalóképes vagyok.:)) Valamit mondott még, hogy magánjellegű megkeresése is volna. Egy fecnire írtam a telefonszámom (életemben talán most először hiányzott igazán a névjegykártya) és kezébe nyomtam. Aztán eltűnt. Nem mutatkozott be, remélem anyukám kideríti ki volt, ill. még jobban remélem, hogy tényleg felhív.
... Visszajött a levéltár illata, az a csodálatos érzés, ami az iraok böngészése közben szállja meg az embert, imádom csinálni, nagyon klassz volna, ha akadna egy mecénás, és be tudnám fejezni a kutatást. Valami jobb stratégia kellene a self-managementemre, talán végre olyan idők jönnek, mikor a kultúrát újra a civil szféra vagy még inkább magánemberek finanszírozzák, támogatják... Nah igen...
