sokadik napja ébredek úgy, hogy irdatlan mélyen aludtam, végigálmodtam az éjszakát, nagyon intenzíven, amiből alig emlékszem valamire, a pizsamám pedig tiszta egy víz, és a hajam is
ettől aztán indulhat a zombi nap, alig találok magamra, ha végül mégis, abban sincs sok köszönet, pláne ilyenkor, ma elmaradt az angol, rámszakadt a délelőtt, és mindjárt komoly erőszakot kell tennem magamon, hogy csináljak valami értelmeset, vagy valami munkafélét, vagy tanulást, vagy legalább vigyem a kutyát a Ligetbe,
jó, azért elküldtem az Önéterajzom egy megalkuvást jelentő álláspályázatra, nem kicsit parázok már ettől a történettől, tudom, hogy bármelyik nap történhet valami, de ha mégsem?
múltkor nem részleteztem, de a szüleim abban vélik látni a megoldást, hogy hazadeportálnak és állást szereznek nekem egy szomszéd településen/faluban.... sikítani tudnék a bánattól, hogy mindösszesen ennyit néznek ki belőlem, a sikítás helyett persze veszekedés, kiabálás és ajtócsapkodás lett a műsorszám, anyukám folyton a takarítással cseszeget, a pedagógusi munkám nem zavarja, tudomást sem vesz róla, pedig... egyre kétségbeesettebben próbálom megértetni vele, hogy.... de nem megy... bezzeg amikor halomra csináltam a nyertes pályázati projecteket és virult a lóvé, vagy amikor egy módszertani pályázaton 3. helyezet lettem és a minisztériumban a sajtótájékoztatón az oktatási miniszterrel cseveghettem... akkor büszke volt... pedig ezek csak szaros külsőségek voltak... én mégis azt érzem, hogy most inkább a "helyemen", mint akkor ott, Ő meg úgy éli meg, mint abszolute mélypont, nyilván kínos a baráti társaságában, eddig nyilván irigykedtek, most meg a káröröm esedékes, bár nem olyan emberek a barátaik, de ki tudja... jah, és mindehhez 31 éves vagyok...
hülyét kapnak attól is, hogy még nem mentem férjhez, sőt, hogy egyedül vagyok, mintha csak és kizárólag az én hibám volna, az empátia minden jele nélkül vágják ezt is a fejemhez, egyszerűen nem hiszem el, és nem tudok nem törődni a véleményükkel, mert folyamatos bizonyítási kényszert érzek, ami tökéletesen lehetetlen, mármint a megfelelés nekik, mert az, ha úgy hozná is az élet, olyan önfeladással járna, amit perpill elképzelni sem tudok
mindehhez gyakorlatilag nincsen normális, napi szintű baráti kapcsolatom sem
segítség
