meg a békává sem csókoljuk egymást, érintkezési felület híján, még virtualice sem, így megy ez, nálam különösen, különösen, hogy lassan odáig züllök, ahová éppen zülleni készülök... külső tekintet látja, hogy ózra kattanni valóban önpusztító vállalkozás, sőt, még én is látom, de csak provokálom, mert nem tudok szabadulni a tekintetétől, aminek a mélyén józan ésszel nézve semmi különösebb rejtelem nem lehet, ha odáig jutnék, hogy egy este kilenckor csörrenő telefonra azt mondom, oké, gyere, az több lesz, mint tragédia... és eskü, hogy nem a ba_tlanság munkál bennem, ámbár úgy igazán ezer éve, akkor is tök részeg voltam, és ami még velem soha, alig emlékszem belőle valamire... amilyen lúzer vagyok, ugye...
jah, hát elmentem megnézni titokzatos fiút, közelről már nem is akartam, viszont vettem néhány jó kazettát a legfelső szinten, oda menekültem, sorsomba csendesen belenyugodván, szegény, biztosan szomorú, titkon talán remélte, egyszercsak lezuttyanok mellé, és megkérdem mit olvas, hát nem tettem, nem jó érzés, diszharmónia ez is...
persze közben mindvégig a telefonom tapiztam, mikor jön a megígért telefon óztól, naná, hogy nem, lassan rám is zuhant az annyi minden, le is botorkáltam egy borra a Szimplába, aztán meg haza, írtam kedden, kettőből egy sem, ez aztán a profizmus...
a munkából hazafelé tartva jöttem rá, attól ez az iszonyat és folyamatos fáradtság, hogy a bizonytalanság szüntelen ott tépi a lelkem, és gyakorlatilag nulla szublimáció... olyan ez mint egy mesevilág, senki nem hozza szóba, hogy hol a fizetés, a főnök elég undok, amikor mondtam neki az emelt szint projectet, amúgy grátisz, akkor is vágta a pofákat, pedig egy köszönöm, vagy valami jól esett volna... hazaérve megnéztem az álláshirdetéseket, fel is hívtam egyet azon nyomban, nevelői, spec. csoport. naná, azért holnap elnézek egy interjúra, hogy aztán mi lesz, az a sors... én bele sem gondolok...
sem a párkapcsolati témában, sem a munkában semmi reális perspektíva, 31 éves nő létemre ez épp elég kihívás, és pont elég ahhoz, hogy többet piáljak annál, mint amennyit egy úrinőnek még elnéznek
talán holnap d. ideér, végre valami emberi ölelés és testmeleg, idejét sem tudom, mikor utoljára... mondjuk 8 napja óz, ha az a búcsúölelés annak számít, számítson, azelőtt megint Ő, kissé másmilyen, azelőtt... de az már az özönvíz előtt volt... szóval d. ölelés az nem olyan, az olyan barátos lesz, félreértsek elkerülése végett, de ő legalább tudni fogja, ki és miért vagyok, ha leszek addigra
változatlan várom a telefont, így lassan 20h-kor hiába...
olyan régen sírtam, már az sem megy...
