... kutya, sorjáztam az érveket pro -és kontra, ezzel el is ment a vasárnap, jött még hozzá egy jó kis megfázás, estére lázzal, amitől az egy héttel ezelőtti repeat is ugrott, jól betakarózva, teával, lázmérővel kisebb pityergésekkel tarkítva sajnáltam magam... ma aztán megint a 9 éves kutyához húzott a szívem, de ma is ellenálltam, listáztam újra az ész érveket, de mi van, ha tényleg jó fej, és ugye ismerve lassan konstans drámába hajló élettörténetem, annyi biztos, 50 felett vannak azok az emberek, akik nem hagytak cserben, a kutya meg ugye az ember legjobb barátja, miért is lehetne kiterjeszteni gerontomániám az ebekre? Elvégre ahogy András írta (nagyon köszönöm a kommentet), ő már emberi léptékkel bőven elmúlt annyi. Vagy ez is önkínzás volna. Soha nem volnék neki az igazi. Most hogy ez írom, elfog valami különös dezsavü érzés. Mintha anno megálmodtam volna ezt a szitut. Nem tudom. Mindenesetre, ha eddig nem csavarodtam volna be, akkor itt a soha el nem múló alkalom.:)
Egyébiránt délig aludtam, egy smsre ébredtem, megjött végre a végkielégítésem. Elindultam ügyintézni, elfacsart szívvel álltam sorba a munkaügyi központban, néztem az arcokat, és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy rossz álom. Aztán nyelviskola, itt jegyzem meg, vezető csajszi azon kevesek közé tartozik, aki érti és átlátja, még az időnként túlcsorduló káoszt is. Aztán másik munkaügyi, szerződés ratifikál, aztán némi önkielégítés, megint tücsök módra könyv -és cd boltban, majdnem ész nélkül, de nem, avagy nem teljesen... mióta porrá lett a jövőképen, elporladt a spórolós énem is, továbbra is tücsök módjára élek, és csak nagyon parányi a bűntudat bennem...
aztán üldögéltem néhány fröccsel, cigivel a Szimpla-kertben, olvasgattam, tűnődtem az élet mulandóságán, kerestem a vissza nem fordítható idő kulcsát, nyomogattam a telefonom, hogy kit invitáljak körömbe így hirtelen, de aztán inkább senkit, merengtem tovább
a csekkeket persze megint elfelejtettem feladni
"itt már jártam, ez a szerelem sivatag"
