Na tehát: Nem vagyok normális. Vagy normális vagyok. Tegnap blogoltam erről egy közepesen zagyvát, aztán kitöröltem. Álszentség ez az öncenzúra. Ha észveszejtően jó, akkor észveszejtően jó. Ha leírom, ha nem. És éppúgy a fordítottja. Fent és lent, mint a sinus-görbe két része, amint egy kört rajzol ki.
Persze összezárt. Persze nyitogatnám. Persze nyúl vagyok. És akkor marad az egyetlen módja a érzések és gondolatok szublimációjának (az íráson túl), attól meg annyira intenzív lesz, hogy nagyon konkrétan azt érzem belehalok. Fizikailag. Meghalok, olyan jó...
Ámbár... ahogy Faludy megírta, hajszálra pontosan ezt a feelinget, bordáim rácsa közt (ha-ha kinek mi, kinek idegbecsíp, kinek szívzörej, kinek szívhang - némi ritmuszavarral..), szóval a hol voltál, míg magamhoz húztalak témafelvetés úgy látom örökzöldje lesz az életemnek. A kapcsolataimnak. Kivált ha nagy néha úgy istenigazából... Elég esetlen ez a cinizmus, de most pont ebből a szögből jó belebámulni.
Szóval most épp úgy istenigazából. Makacskodom saját magammal. Mert érzem én Őt, akkor is ha nincs ez kidumálva. Kortörténettel vagy anélkül. Na de ez így kurva negatív szöveg, nem akarom, hogy negatív legyen. Mert alapvetően blablablabla..................
