Elképesztő, hogy meg tud változni az ember élete. Azt hiszem eljutottam oda, ha most elébem toppana egy jótündér vagy valami hasonló, és felajánlaná hogy visszacsinálja, és mire beérek a hálóba, már ott alszik, a maga sajátos néma módján, szusszanás, pisszenés, horkolás nélkül Döme, hát, minimum hosszan elgondolkodnék a válasz előtt, és nem esküszöm, hogy megkockáztatnám az akaromot.
Folyton páncélosróll akarnék írni, de baromira zavar, hogy olvassa. Nyitnom kellene egy másik blogot, vagy maradni a hagyományos naplóírásnál. Bár erre a néhány napra, míg teljesen kinyírjuk a nemtom hogyan definiáljam kapcsolatunk, felesleges. Szóval napjában többször rámtör a blogolhatnék, adnám a világ tudtára, hogy nagyon, kicsit, alig, egyáltalán nem, két másodpercnyire... a szerelemtől mármint... Valszin. bazi labilis vagyok érzelmileg, pótcselekszem, hogy úgy tűnjék, még a tudatom ura vagyok, és hogy csak néha csúszik ki a kezemből. Avagy pontosítsunk: csak néha tartom a kezemben... Most pl. nem. Ez egy plazma állapot agyilag, idegileg, idegvégződésileg... Egy meghatározhatatlan pillanatban beleszerettem a lelkébe, egy másik, egészen jól meghatározható pillanatban pedig a testébe. Ezzel az eszement manőverrel bebuktam a minimál projectet. Meg úgy egyáltalán. Bebuktam. Persze még képlékeny, mert nagyjából az van, hogy ez a két pillanat valahogy nem találkozik bennem. Általában a vagy-vagy van. Tudathasadásos állapot. Talán pont ideális emóció egy szenvedélyes szeretői viszonyhoz. Már csak az a baj, hogy ehhez az én szenvedély egyedül kevés. Pedig mostanság kifejezetten valami ilyenre éhezik az idegrendszerem. Hogy gyilkoljanak meg, úgy szeressenek, és viszont. Nyilván ezt az abnormális vágyat az elmúlt két év hibernált állapota generálja. Nem volt benne sem gyengédség sem durvaság. Csak volt. Erre lassanként jövök rá, és persze ehhez kellett B., aki most aztán végképp fogalmam sincs, mit vesz le ebből a történetből. Azért örülnék, ha nem szaladna világgá tőle(m). Annak még jobban, ha nem a nárcisztikus énje bírná maradásra...