A francba ezekkel a démonokkal. Mindig akkor bújnak elő, amikor viszonylag már biztonságban érzem magam. Lehet hogy másnak sokkal több van, és sokkal nagyobbak, de Ők az én démonaim. Lassan újra évfordulunk. Ahányszor átmegyek a Nyírő udvarán - szoktam, mert rövidebb úgy az út a boltba - eszembe jutsz. A lehető legprózaibb módon, hogy vajon hol végezted. Hová dobtak, amikor Tőlem el. Utálatos egy cselekedet. Na ja. Remélem ennek a hülye robotnak, ha máskor nem, majd a halálos ágyán átsuhansz az agyán. De még ebben sem vagyok biztos.

A francba ezekkel a démonokkal. Itt volt D., még magamál is jobban ismer. És kíméletlenül őszinte. Ha kíméletelnül őszintének kell lennie.

Csepel. Ma arra jártam. Nem, nem mentem el addig, de lélekben ott álltam a zöld függöny mögött. Talán még fent van. Persze onnan vágtam Lilláékhoz a visszakért kulcsot. Nem is hozzájuk, csak dobtam feléjük, nekik, hogy mihamarabb túl legyek rajta. Aztán jött a komédia. Mert az új lakásom kulcsát dobtam véletlen. Ahogy visszaértem, leesett. Mehettem vissza. Mint egy jól eljátszott jelenet, amit mégsem rögzitett a felvevőgép. És még mennyi mindent nem.

A francba ezekkel a démonokkal. Elélek ebben én, majdnem akármeddig. De egyre kevésbé látom benne az értelmet. Általában nem magamat építem másokból, hanem másokat magamból. Fordítani kéne végre. Vagy rákúrni végre egy vízmértéket, hogy egálba legyünk. Vízmérték és centi nélkül. Ösztönből. Ösztönből?

A francba ezekkel a démonokkal. A másik énem józanul ül az erkélyen, fekete keretes szemüvegében, és elmélyülten olvassa Sámsont. Minimális mennyiségű bort szürcsöl,alig gyújt rá, és reggel időben felkel. Nem fekszik le úgy, hogy mosatlan edényeket hagy az éjszakának. Nem rágja a körmét. Mindig tökéletes. Nem sok, nem kevés.

A francba....