Legyek már konzekvens önmagamhoz. Azt súgják az ösztöneim, hogy átvertek az ösztöneim. No de éljen, hogy nem egy elvtelen kompromisszum gáncsolt el.
Talán mert párosan vannak az elefántok a lakásomban. Állítólag nem hoz szerencsét. Egy volt a füstölőmön, és hétvégén kaptam még egyet. Ártó mágia.
Mondanám, hazudnám, hogy várok, hogy hátha... De ebben egyre kevesebb a hátha. Pedig olyan szép volt. Szándék nélkül belegyalogolni az érzésbe. Igazán lábujjhegyen. Felkészületlenül felkészülten. Őt nem akarom analizálni ebben, hiszen alig ismerem. Magamon át kell látnom Őt. Hogy én mit látok benne, ami lehet, hogy csak részben kompatibilis a valósággal. Az már gyötrelmesebb volna, hogy Ő vajon mit lát bennem. Erre most nem vállalkozom. Meg egyáltalán, erre az egész témakörre nem vállalkozom. A folyók medrét is a sodrás alakítja... Én meg annyira olyan vagyok, mint a víz.
Úgy érzem, amin az elmúlt hónapokban keresztülmentem, sokat épített hozzám. Erősebben kerültem ki az örvényből. El is nyelhetett volna. Azt hiszem, összességében életem eddigi legnagyobb próbatétele volt. Nem mondom, hogy a lehető legprofibb módon verekedtem át rajta magam, de a régi önmagamhoz képest sokkal előrébb vagyok. Ezt most azért vettem elő, hogy egyenesebb háttal - szimbolikusan és nem szimbolikusan - gondoljam tovább magam.
Nem akarok tudatos lenni. Bizonyos dolgokban legalábbis. A legjobb dolgokat az életemben a spontán döntések és pillanatok hozták. Ez fontos.
Bizonyos dolgokban azért fordíthatnék a sorrenden. Oh, cinizmus.
