Ma egyértelművé vált számomra, hogy valóban új nője/szerelme van. Egy nyomorult topicos hozzászólásából. Felhívtam. Bizonyosságot akartam, és néhány választ, néhány emberi mondatot/érzést. Életem leghiábavalóbb és legnyomorultabb beszélgetése volt. Higgadtan (viszonylag) és jól artikulálva próbáltam megértetni vele, miért fontos, hogy néhány kérdésre választ kapjak. Igen, gyarló módon arra, és az ő szájából, hogy van-e valaki, és még ennél is fontosabb, mi történt, mi, hol és hogyan romlott el. Mit jelentettem, mit jelentek.
Neki "sem ideje, sem igénye" az erről való gondolkodásra - mondta. Hosszan emlékezhetnék itt meg azokról a tök emberi indokokról, amit a létező összes oldalról próbáltam körbefogni. Hiába. Megértettem. Ő valóban nem gondolkodik, és nem is gondolkodott semmin... Valóban már a költözés napján eltemetett. Eltemetett sietve és kapkodva. A gyászszertartás elmaradt.
Nem, nem az fáj a legjobban, hogy éppen mást ölel, és más fekszik a takaróm (azaz az ő takarója alatt, amivel az elmúlt években én takaróztam) alatt. Egy új szerelem számomra értelmezhető... Főképp ha szemmel láthatólag jobban illeszkedik... Persze már ez önmagában elegendő volna egy kishalálhoz. De ennél, és ezen túl, ezt a mára nyilvánvalóvá vált, bár általa se nem tagadott, se nem beismert helyzetet, fényévekre múlja felül a megaláztatás. Átgyalogolt rajtam nőként és emberként is.
Aki nekem tegnap fontos volt, az fontos ma is, ha egy csomó szerep változik is, változhat is benne. Nem értette, ha én kérdezem magamtól, kínomban amit tőle kellene, mert Ő nem válaszol, abból nem lesz valódi felelet. Sokkal inkább egy csomó paranoid tévút. Untál már mi? Sőt utáltál, terhes voltam és büdös és csúnya... stb...
Szumma: ma biztossá vált, Ő a kapcsolatunkba nem tett bele semmit. (Egyik érvem volt, már csak azért is érdemes volna, hogy egy év múlva ne ugyanitt tartson. Erre Ő: ma ma van, holnap holnap lesz, nem gondlokodik ilyeneken...) Neki nem volt fontos. Már nagyon nagyon régóta. Ergo én sem voltam neki fontos már nagyon régóta. És hiú ábránd volt, hogy Ő maga-magába bármit is megőrzött volna ebből. Az égvilágon semmit. Bár még én is nehezen hiszem. Nem, nem azt, hogy Ő ilyen, hanem azt, hogy ez így létezhet, hogy lehet így élni. Egy pillanatig gyűlöltem, aztán mintha szánni kezdtem volna. Aztán újra gyűlölni.
Magamat okolom. 30 évesen ekkora tévedést elkövetni, nem lehet következmények nélküli. Nem lehet önmagunkon túlmutató kompromisszumokat kötni. Én megtettem, százszor, ezerszer. Megtettem, amikor hagytam, hogy játszuk Fruzsit, amikor hagytam, hogy ölelés helyett játsza az idióta játékait, ezeknek az eszközévé váltam, hagytam, hogy a számomra fontos dolgokat és a számomra fontos embereket semmibe vegye, hagytam, hogy ne legyen ünnep, hogy kommentár nélkül hagyja a "boldogtalan vagyok" üzenetem. Bekajáltam ezt a rozoga jövőkép féligazságot, nem költöztem legalább én ki a kanapéra április 24. után, hagytam, hogy végigszínészkedje a testvérem esküvőjét és folytathatnám. Hazugság volt. Hazugság voltam. Ebből semmi nem maradt. Nem maradhatott. Még az utolsó homokszem sem, amiből bármi új vagy más felépíthető, eltehető... SEMMI - SEMMI - SEMMI - SEMMI
