a látszat csal, nem őrültem meg, vagy éppoly őrült vagyok, mint mondjuk egy héttel ezelőtt, nézőpont kérdése, dolgozom egész nap, három különféle melót (itthon), a legizgibb mégis, hogy visszaástam magam a hajdani kutatási témámba, és még mindig leibilncsel a történet, tehát vannak dolgok, amik nem változnak, próbálom minimalizálni a parát, azért nem könnyű

ha volna mondjuk gondolatrendőrség, elég hosszú lenne a bűnlajstrom, csupa tiltott dolog, és tényleg majdnem mindegy, hogy I. hagyta ott a Paradicsomot dühödten, avagy Ádám és Éva üzetett ki...

lassan fordul az év, egyre többet gondolok erre, különös, úgy érzem magam, mint egy rossz tanuló, és rettegek, hogy meg fogok bukni és akkor minimum évismétlés, de ezt én mégegyszer nem, ámbár a nyár pl. így visszatekintve kifejezetten idillikus állapotnak tűnik, önsajni, szeretőzés, faximile szerelem, mindig úton, de valahogy volt benne érzés, most meg nincs, mert olyan k.-ra józan önfegyelmezett kispolgári pina vagyok, aki nem meri feltenni az utolsó garasát mondjuk a pirosra, vagy mondjuk a feketére, dzsentri ősök ide vagy oda, nem megy neki a szívből hazárdír, pedig ...