na, fussunk neki mégegyszer... mondanám majdnem édeni állapot, ez a kőből vagyok, gyakorlatilag nincs az a tanyaparasztság ami miatt úgy istenigazából összeomlanék, na igen, van még négy ember, akiben bízom, a családomon túl, na, ha Ők igen, akkor omlanék, de talán ők már tényleg nem fognak, a többiekkel szemben pedig ez az örök bizalmatlanság megvéd attól, hogy itt taknyomon-nyálamon, ámbár, és ez nem megy ki a fejemből, apámnak a másiknak, vázoltam egyik este ezt a magány állapotom, hogy tulajdonképpen, nem jó, sőt rossz, és nem úgy néz ki, hogy meg tudom szokni, erre Ő azt mondta, akkor ezen változtassak, mert vért fogok hugyozni... jól meg is ijedtem, bár ezt eddig is tudtam, éreztem...
ma este így sebtében még három helyről kaptam nagyon okos tanácsokat, más-más megközelítésből, tökre igaz, szumma: az intuitív szerkenytyűmben szűrőt kell cserélni, az embert nem az elvei, hanem a tettei, és az úgy az igazi, hogy szerdán is jó, meg csütörtökön is jó... úgyhogy most, mondom ezt nagyon komolyan, tehát minden irónia nélkül, nagyon okos vagyok, fejben, egyelőre...
ja, még éjjel annyi történt, hogy írtam neki egy sms-t, fél1-kor, valami intellektuálisat a hamis pózokról, abban a minutumban jött a visszahívást kér sms, vagy tök egyszerre, vagy elolvasta és rögtön, visszahívtam, ha már lúd, legyen kövér, ha már barom vagyok, legyek címeres, de már nem vette fel...
próbálom értelmesen elmagyarázni, miért rágom így, 24h elteltével ezt a gittet: mert érteni akarom, kiváncsi vagyok rá, borzasztóan érdekel mi van benne valójában, láthatóan ez a mániám... azért az eszköztáramat frissíteni kellene, szinte hallottam, amikor a maradék kis világ is összeomlott p-ben, mikor eldadogtam neki by msn a realityt... igen, talán még egyszerűbb lett volna nem megtenni... pl... bizonyos szempontból valóban...
na de visszatérve, a bizalomról akartam írni... erről egyébként már a hét elején is sokat gondolkodtam, hogyan lehet bizalom nélkül egy ilyen ügyet elkezdeni, összehozni, mert nagyon nem tudok elképzelni átmenetet, ergo vagy elhiszem, hogy a közeledése őszinte, vagy nem... nyilván nem hitte el az agyam, mert in concreto már nem bízom senkiben, az utóbbi két év árulásai után ez már mechanizmus, ez megvéd, viszont nem jó, nagyon nem jó, nem szeretem, ez most hülyén fog hallani, de mostanság van néhány olyan pillanatom, amikor nosztalgikusan gondolok azokra a napokra, amikor dö elköltözése után ketten voltunk, én és fájdalom, na jó, meg még néhány üveg pia, nem pedig ez a rohadt üresség, amiben ha szar valami, akkor az az egom, aki megint nem volt elég kívánatos... és a többi néma csend...
persze más vagyok, mint voltam... van bennem hit, és csökönyösen hiszek az ösztönömben is, anno nem hittem, mert pl. dö-re határozottan nemet mondott... sokkal, de sokkal erősebb vagyok, és ez a rengeteg kudarc és veszteség tett azzá... túléltem, és megerősödtem benne, tőle...
még moralizálnék, de indulok, utazom...
