és ami a belső faktor... a lehető leglehetetlenebb állapot, lassan a hiány hiánya fog fájni, hogy fájjon valami... tíz év múlva majd nyilván a fejem verem a falba, a mostanság kihagyott, kipróbálatlan, ösztönből visszautasított történetek miatt... bár azért az utolsó, amiben még hiszek, és hinni fogok, hogy tudni fogom, ha ... addig is, no igen, addig is...
addig is marad az értelem nélkül múlttá váló folyamatos jelen... így szeretetlen, sem én, sem engem, ámde kapnám a díszoklevelet az asztrológusomtól, aki meg van győződve az én tudatalatti társfüggőségemről, amit szerintem legyőztem, szintén tudat alatt...
másikb. rendületlenül igyekszik meggyőzni arról, amiról neki is tudnia kell, hogy a legnagyobb baromság, nem lehet 31 évesen a praktikumra és a mögöttünk lévő 13 év ismerettségre, meg egy egyszer volt románcra építeni egy kapcsolatot... nála hitehagyottabb embert nem ismerek... és nem rá vágyom, nem az Ő illatára és így akkor sem menne, működne, ha fejben eldönteném, persze eszem ágában sincs, de leszek, maradok a barátja, csak olyan jó volna végre, ha nem kerülne hetente terítékre ez a téma...
és egyébként ez a hülye kémia, ahogy tényleg "hozzád vonszolnak, löknek tagjaim" (J.A.), ebben a fura nihilben az egyetlen, pakolom egyik polcról a másikra, néha mintha mindenhol helye volna, néha mintha mégsem, de rajta a bőrömön, vagy a bőröm maga... na, hát miként mondjam másként, maradjunk a kölcsönvett szavaknál...
