jó hajnalhasadtáig olvasni az erkélyen, zenébe burkolva, kellemes, vidám vendégségből maradt borocskával...
jó délig aludni, akár tótágast fekve az ágyon, vagy akár képzeletben helyet csinálni másnak, akárkinek, neki...
jó éjszaka egyedül járni a várost, ezt az egyébként őrült Budapestet, ami arcot és ruhát cserél minden naplementével, szintén zenébe burkolva, hogy csak az arcok, meg a mozdulatok kísérnek, és mindegyik olyan, amilyennek épen gondolom, a félig telt éjszakai járat hátából csodálkozva kifelé, a testmeleg éjszakába, mindig szerettem, pedig mindig az igazán kritikus életszakaszok hajszoltak, űztek, hívtak el, bele... persze nem mindig egyedül, a legjobb mégis Lillával lehetett, persze akkor ép mindig fájt valami, valami mindig fáj...
jó, elsőre hibátlanul kitölteni egy angol tesztet
jó, levelet kapni Danitól, hogy talán most, végre... hu, de el ne kiabáljuk...
jó új fotókat tölteni a wiwemre, egészen másnak látom magam, mint korábban, mint példának okáért mellette, nem, nem szebbnek, csak érzek magamon némi karaktert, és elhiszem, hogy van...
nem tudom kituszkolni a gondolatot a fejemből, beleköp a jóba, P. basszus, ill. Timi meg ez a szerencsétlen történet P.-vel, segíthetetlen, pillanatnyilag feloldhatatlan bánat, pedig úgy feloldanám...
szavazz rám, jön a fülembe, szemtelenül túlbeszélt URH koncertfelvétel, de a lényeg, amiért rákerült erre a lassan erősen eklektikába hajló lejátszómra, az 1997. év áprilisa, rektorválasztás, kortes, csúcs, öröm, győzelem, együtt, Szombathely...
lassan kibontom magam magamból, mint egy karácsonyi ráérős kicsomagolás, persze én azt mindig állat mohón, mint szinte minden mást az életben, pl. ha egyszer nem a bolt előtt bontanám meg a kedvenc csokim, na az már nem én volnék, csak az árnyékom, tehát most mintha ezt az énkicsomagolást mégis lassan, finoman és ráérősen, bontogatom, bontogatjuk, Bvel, vagy nélküle...
