Júl. 16-án írtam, csak véletlen publikálatlan maradt...
Megjöttem. Éjszaka már olyan masszívan kínzott a honvágy, hogy alig-alig aludtam. No azért a vasárnap a vízen, az isteni volt. A lemenő (ill. égen tündöklő) nap sugarai közt szikrázó Dunán egy csónakban/kajakban... alig felülmúlható.
Persze anyám megint hozta az agyamramegy formáját. Rendre elfelejti, hogy én már tízezer éve külön háztartást vezetek, és bár szívesen segítek, valahogy hazaérve nem a porszívó nyele a legelső, amit megragadok. Azt sem bírja megérteni, hogy ha beront a szobába, hogy ébresztő, akkor én 3 perc múlva csak óriási erőfeszítések árán tudok az utcán cseverészni a szomszéd kisgyerekkel, akit egyébként imádok. Ébredés után még vagy fél óráig tök alkalmatlan vagyok mindenre. No de ezeket az alig bosszantó apróságokat leszámítva jó volt. A kuty, meg pláne. Imádom.
Szombat este kiállítás megnyitó. Valahogy a szervezők rámakadtak (kisváros), és felkértek egy előadásra majd az ősszel. Meg a győri folyóirat főszerkesztője is mondta, ha van/lesz még valami, szívesen leközli. Ilyenkor az ember persze nem mond nemet. Viszont sürgősen vissza kell kérnem a hitközségtől az anyagaim, amit néhány éve fénymásolás céljából átadtam nekik, és azóta sem kerültek vissza. Meg néhány nap/hét újabb kutatás sem ártana. Ha már ennyi mihaszna időm van. Kicsit punnyadtan írom ezeket a sorokat, de alapvetően lelkes vagyok. Talán újra elkapom a fonalat, mégiscsak az egyik mesterségem ez volna... Na, na, határozottabban lelkesebb voltam még vasárnap. Mivan má? Meleg, kánikula... Egyébiránt pedig ott, akkor amikor eljöttem az egyetemről, otthagyva a doktori képzést, valami úgy látszik, mégiscsak nagyon eltörhetett bennem. Vagy úgy általában van valami eltörve bennem...
És ha így végigpötyögtem ezt a nagy semmit, akkor jöjjön egy pillanatnyi reality, újra az emberről, meg az árnyékáról, meg az ugyanabba a folyóban történő tapicskolásról. Némi idézet formájában, egy több, mint két évvel ezelőtti versemből - áh, vagy mégse. Nehogy aktiváljam az önbeteljesítést.
