Megint egy hajnal. Talán már fokozhatatlanul szomorú. Saját szánalmas témaköreimben mindenképp. (Ilyenkor mindig eszembe jut valaki, akit nagyon szeretek, de nem lehetek mellette, és akinek most sokkal, ezerszer, sőt összemérhetetlenül nagyobb a fájdalma.)
Tehát megint egy hajnal. Késő este megnéztem Döme legújabb fórum hozzászólásait. Soha, de soha többé nem teszem. Péntek, 10:59 - legrosszabb dolog ma - "a tegnapi mérhetetlen fájdalom" , majd 17:31 - legjobb dolog ma - "életem első lakásvásáslása", majd további bejegyzések, hogy végre van net, hogy lakásavató, és hogy a tegnapi után mérhetetlen boldogság....
Péntek este hívott anyukája, semmi ilyesmit nem említett. Elképzelni nem tudom, honnan volt pénze erre a megmozdulásra, de mind1, ill. sok tekintetben nem.. Közben az iwiw-en BEL-lel egyetemben kapcsolatban lett a státuszuk. (Itt halkan emlékeztetem magam, a mi kapcsolatunk alatt egyetlen percre sem tüntette fel ezt...) De még mindig nem ez, ami a mai éjszakára padlóra küldött, hanem a két bejegyzése - a mérhetetlen fájdalomról és boldogságról. A fájdalom, tekintve, hogy pont a jelzett napon járt itt a hálózsákért, akár még... No de nem hiszem. De ha mégis, nagyobbat ütött, mintha nem írta volna.
Eddig megkímélt attól, hogy ilyen formában adja tudtomra a frankót. Nyilván ez a hálózsákos jelenet után megváltozhatott... Pontosan tudja, hogy olvasom. Valahogy aljasságnak érzem, ahogy azt is, hogy ezt a lakásügyet is így hirdeti ki. Számomra. Ezzel kapcsolatban is egy csomó gondolat cikázik bennem, de a lényeg, ami miatt itt töltöm ezt a hajnalt nem is ez, hanem
hogy újra végigkínlódtam, az egész lélektelen szakítását és éppoly lélektelen "szerelmét". Zokogva leltároztam, hogyan történhetett meg, hogy hagytam, hogy azt tegye velem, amit. Történetesen, hogy hosszú hónapok, sőt, bőven több, mint egy éven át, ne tudassa velem, hogy szeret, vagy akár, hogy hiányzom, hogy nulla mp. utójátékra teljen az erejéből, kedvéből, az egyre elcseszettebb és ritkább aktusok után, hogy egyáltalán ne érintsen meg önszántából, hogy az érzelmeinkről, jövőnkről semmit ne beszéljünk, hogy lefikázza a problémáimat, a kudarcaim és a sikereim, hogy simán végigaludja azt a néhány, általam betegség/érzelmi megrázkódtatás miatt végighányt éjszakát... és sorolhatnám. Most azt érzem, sőt akarom, inkább vert volna meg naponta... Tehát megint akörül a gondolat körül toporzékolok, hogy hogyan hagyhattam én ezt. Miért mentem bele. Mi a fenét gondoltam... Mérhetetlenül gyűlölöm, ha már így előrángatta ezt a jelzőt. A mérhetetlent.
Mérhetetlenül megbántott és mérhetetlenül fáj. És továbbra sem, hogy BEL ágyában, lába között, karjában stb... Hanem ez a sunyi, gyáva elmismásolt szakítás és ez az éppolyan kapcsolat. Próbálom keresni a pillanatot, amikor talán még szerethetett. Az első több, mint fél év, amíg küzdött, már az sem az volt. Talán már az is csak a győzelemről szólt, és róla. Mint utána szinte bármi. Igaz, akkor még nyomta az érzelmeiről, az Ő érzelmeiről a krachát. És nem volt olyan verzió, hogy én azt nem hallgatom végig. És sorolhatnám.
Nem hiszem el. Nem hiszem el. És mégis az az 5-6 jó pillanat kísért, ami mintha boldogság lett volna. Miközben egyre tisztában látom, hogy nem az elvesztett szerelemmel nem tudok mit kezdeni, hanem ezt a nagyon konkrétan körülírható megaláztatás érzését nem tudom hová tolni, nem tudom, nem tudom, nem megy...
Meggyilkolt. Nem tudom, leszek-e újra olyan, mint előtte. Nem tudom, képes leszek-e elhinni, hitelesnek megélni egy másik ölelést. Másnak az ölelését. Nemcsak az elmúlt két év vált hiábavalóvá, hanem a jövőm is. Nagyon sok szempontból. Hogyan lehet újra megtanulni elfogadni és elhinni egy-egy érintést, vagy egy hiányzolt... Gyalogol tovább bennem a lélek, de a lábaim nem mennek vele.
