Nem hiszem el, hogy nem tudok úrrá lenni ezen a tébolyon. Sem magamban, sem magam körül. Minden helyzetet addig bírok fokozni, amíg valóban el nem jutok a pokol legmélyebb bugyrába. Erre nyilván születni kell.
Ahogy ültem a sarokban, néztem az arcokat, a mozdulatokat, találgattam, kiből mit viszek majd magammal. Eszembe jutott amikor nyolc évvel ezelőtt először léptem át az intézmény küszöbét. 23 éves voltam. Fényévekre mostani önmagamtól.
Az elmúlt két év szinte minden pillanatát elvtelen alkuk, helyenként gyávaság, még több helyütt félreértések, szőnyeg alá söprések, és elfordulások jellemezték. És mégis és mégse... Aztán törtek az ablakok, Zs. megsérült, már ne lehetett tudni ki részegebb, ki miért sír... És volt egy hosszú percekig tartó pillanat, ami - függetlenül múlttól és jövőtől - mindent, amiért érdemesnek éreztem igazolni látszott. M.-t öleltem át, miután a negyedik ablakot próbálta betörni, sírni kezdtem, odajött Lilla, elénk kuporodott, átölet, engem is M.-t is, számomra megállt az idő, vagy legalábbis szerettem volna, ha megáll. Nem állt meg, és a katarzis is elmaradt. Ill. számomra ez az volt, de ez így puszta önkielégítésnek minősül.
Döme immár ezer százalék, hogy B.E.L. sportolókartárssal (egyébként banki alkalmazott) cserélt fel, avagy ki, méginkább le. Lelke rajta. Nem ezért gyűlölöm, hanem mert nem volt őszinte. Még akkor is kamuzott, mismásolt, amikor már az égvilágon semmi tétje nem volt. Hacsaknem az emberség. Nagyon ostoba, ha azt gondolta, azzal kímél, ha nem mondja ki az immár teljesen nyilvánvalót. Átkot szórni felesleges rá, magamagát viszi tovább, éppen elég lesz ezzel megbírkóznia. Azért nagyon nem szurkolok. Fájjon neki is valami.
