Szinte percre pontosan négy hete telefonált, hogy siet haza, de még előtte elmegy megnézni egy albérletet. Másnap már dobozok álltak a lakásban. Azóta a következő dolgok nem történtek meg velem:
- takarítás (én, aki ugye egyébként...)
- józanság
- evés
- mosoly, félmosoly
- felejtés
- stabilitás
etc.
Haza... Na igen. Talán ott keződőtt a vissza nem fordítható, mikor egy vasárnap este megkérdeztem tőle, jó-e velem élni. A válasz a "nem tudom, nem gondolkodtam rajta" c., a rákövetkező hetekben a legkülönfélébb kérdéseknél visszatérő nagyigazság volt. Vagy hárítás, nyúlbélázás, érzelmi síkvidék, vagy akármi. 34 évesen egynél több temetetlen halottal a lelkében előfordul az ilyesmi. Gondolom az utolsó fordulónál, a liftben lefelé gyorsan rámküldött néhány lapát földet, és mire a földszintre ért, már be is fejezte a gyászszertartást. Fasza. Én pedig négy hete próbálom megtalálni Őt, magamban, a maga valójában, hogy tudjam, kit kell elgyászolnom. Esélytelen.
Lassan négy hete, hogy véglegessé vált a munkahelyem elvesztése. A leendő melóhelyemé, ami miatt iparkodtam az első csoportos felmondási listára rákerülni, pedig éppen azon a héten vált bizonytalanná.
Akkor én most miért is nem vagyok a pszichiátrián? Ha az ember 50kg alá nem eszi magát, ha nem alszik, ill. piával vagy/és két nyugtatóval is csak 4-5 órát, a legelső hozzászokás után masszív rémálmokkal, amikor csak nagy előkészületek után bíja elindítani a mosógépet, ha egyáltalán el.. Na az már hajaz a depresszióra?
Albert Györgyi könyvében (na most sokan köpnek egy nagyot, ne tegyétek!) azt olvastam, hogy akkor van nagy esélye a dep. támadásának, ha az ember ráébred, hogy szerepet játszik/játszott... Hmmm.. mit ne mondjak, esélyes. Eljátszottam az otthonteremtő, házias, munkabajáró, toleráns stb. "feleséget", ami nem én vagyok, voltam igazán, bár az is lehet, hogy igen, de akkor meg most és annak előtte nem én vagyok/voltam, tehát a folyamat, az én-folyamatom baromira nem volt kontinuum. Az övéről pedig a történetet így az árnyékból nézve, még ennyi fogalmam sincs.
- takarítás (én, aki ugye egyébként...)
- józanság
- evés
- mosoly, félmosoly
- felejtés
- stabilitás
etc.
Haza... Na igen. Talán ott keződőtt a vissza nem fordítható, mikor egy vasárnap este megkérdeztem tőle, jó-e velem élni. A válasz a "nem tudom, nem gondolkodtam rajta" c., a rákövetkező hetekben a legkülönfélébb kérdéseknél visszatérő nagyigazság volt. Vagy hárítás, nyúlbélázás, érzelmi síkvidék, vagy akármi. 34 évesen egynél több temetetlen halottal a lelkében előfordul az ilyesmi. Gondolom az utolsó fordulónál, a liftben lefelé gyorsan rámküldött néhány lapát földet, és mire a földszintre ért, már be is fejezte a gyászszertartást. Fasza. Én pedig négy hete próbálom megtalálni Őt, magamban, a maga valójában, hogy tudjam, kit kell elgyászolnom. Esélytelen.
Lassan négy hete, hogy véglegessé vált a munkahelyem elvesztése. A leendő melóhelyemé, ami miatt iparkodtam az első csoportos felmondási listára rákerülni, pedig éppen azon a héten vált bizonytalanná.
Akkor én most miért is nem vagyok a pszichiátrián? Ha az ember 50kg alá nem eszi magát, ha nem alszik, ill. piával vagy/és két nyugtatóval is csak 4-5 órát, a legelső hozzászokás után masszív rémálmokkal, amikor csak nagy előkészületek után bíja elindítani a mosógépet, ha egyáltalán el.. Na az már hajaz a depresszióra?
Albert Györgyi könyvében (na most sokan köpnek egy nagyot, ne tegyétek!) azt olvastam, hogy akkor van nagy esélye a dep. támadásának, ha az ember ráébred, hogy szerepet játszik/játszott... Hmmm.. mit ne mondjak, esélyes. Eljátszottam az otthonteremtő, házias, munkabajáró, toleráns stb. "feleséget", ami nem én vagyok, voltam igazán, bár az is lehet, hogy igen, de akkor meg most és annak előtte nem én vagyok/voltam, tehát a folyamat, az én-folyamatom baromira nem volt kontinuum. Az övéről pedig a történetet így az árnyékból nézve, még ennyi fogalmam sincs.
