van annak valami egészen sajátos varázsa, ha az ember relatíve kialvatlanul megy tanítani... és bekapcsolva felejti a hetedik érzékét, vagy csak úgy, mint talán szokott megvan a hullámhossz, na és akkor elindul Hammurapitól a történet, aztán félúton már a transzcendenciánál jártok, abszolúte együtt, középiskolához mérve felsőfokon, igazi kalandozás, na, ezért pl. érdemes, hogy mást ne mondjak, felébredni...
régen írtam, a csúnya vasárnapokról utoljára... előtte meg az illatokról talán...
azóta... mondanám fura lélekzár, optimistább pillanatokban részleges bénultság... jut eszembe, dö mégsem szakított a jelek szerint, de így aztán végképp értelmezhetetlenné vált számomra a csütörtök, a kultusztárggyá vált, de még velem élő teafőzővel, a félmondatokkal és egyebekkel... nem értem, de oly mind1, annyi minden van már úgyis, amit nem... és akarja a fene érteni...
szombat éjjel diót törtünk, vagyis próbáltunk, de csak nagyobb erőszakkal sikerült, és törött vele a belseje is, akkor jutott eszembe, aztán elszállt, de tegnap este visszajött, olyan vagy mint a dió, a még épp fáról lehullt... egészen más, mint a tavalyi, vagy tavalyelőtti, aki készséggel a tenyeredbe simul, és megadja magát, minél szikkadtabb és üresebb, annál könnyebben...
