Hetekig pörögtem, alig volt estém itthon. Most napok óta magam vagyok, nézegetem a rendet. Olvasok. Várok. Várom, hogy megszólaljon a testben a lélek. Nem kapcsolom be a tévét. Zenét hallgatok. Hol a magam választotta feszült és vibráló zenéket, hol a kedves őrültem küldte nyugalmat teremtőket.
Nekem télről fiókban felejtett fűszer illata, neki szívzörej (sem). Kíméletlen diagnózis volna.
Talán mire én odaértem, addigra már Ő nem volt ott?
Elindulnék, megkeresni a lelkét. Lefejtenám róla az álarcokat. Akkor válna igazán meztelenné. Hagyná bárkinek is? Hagyná nekem? Én már látom a körvonalait. És már értem, miért csak ha mögöttem áll érzem az auráját.
Kósza remény, Te. Játszol, én pedig megyek utánad. Bekötött szemmel. Mert menni akarok. Na jó, pillanatra láttam magam, amint ezt később visszaolvasom. Ahogy mondom, hogy hiábavalóság volt tovább botorkálni a félig felszedett köveken. Mondom majd?
Úgy kell játszani, hogy ne a törékenységről szóljon. Lehet úgy játszani? Három hatost akarok dobni. Többet, sokkal többet szeretnék belőle. Én kis akarnok....
