Érzem, ahogy kisimulnak idegrendszerem hepehupái. Ahogy, mint a ruháim, a törölközők és az ágyneműk a szekrényben, lassan minden polcon, fiókban rend lesz. Vagy inkább harmónia. Látom az arcomon is. Érzem a kisujjamtól, végig a karomon, a testemen... Törékeny még.
Most így két sor között tűnődve arra gondoltam, mennyit tanultam az elmúlt hónapokban a szeretetről. Meg a felelősségről. Persze még mindig nem eleget. Most hogy ezt írom, megtört a hamu a cigarettám végén. Visszatuszkoltam, hogy még el tudjam szívni. De már nem esett jól. Ez is szimbolikus. El is nyomtam rögvest.
Újra szeretem a reggeleket. Illetve az ébredést. A hosszú merengést a kávémmal. Talán lassan magamat is.
