Pár hónapja, valamikor május végén találkoztunk utoljára. Éreztem, hogy nincs jól. 13 éve ismerjük egymást. Fontos. Fontos, hogy közös múltunk van, hogy bizonyos tekintetben fél szavakból is értjük egymást. Hogy közösek a gyökereink. Hogy ott voltunk mindig, minden nagyobb krízis során egymás életében. A hétköznapokban már kevésbé. Régen ezt úgy hívtuk "esőben", merthogy eső előtt és eső után már... ugye kevésbé.

Nagyon nincs jól. Iszonyú feszült, hónapok, évek óta már. Lassan nyolc éve görgeti magában élete egyetlen igazi szerelmének kudarcát. Nem talál ki belőle. Feszített tempójú hétköznapok. No persze, ez mással is előfordul, de ez a mélyen depresszált állapot, ami kiválóan hagyja dolgozni, tanulni, de minden mást - vágyat, ötletet, törekvést megsemmisít, talán mégsem mindenkivel. 32 éves. Nem tudom, tudtam-e neki segíteni. Hosszú óráknak kellett eltelnie, mire tudtunk igazán mélyen beszélgetni. Talán, remélem elindítottam benne valamit. Talán ott tart most, hogy egy jó csomó démonnal szembesítettem. Ilyenkor persze másikB. (akinek még mindig nincs fantázianeve) rám sem ismerne, határozottabb és sokkal szószátyárabb vagyok. Ha felszínes lennék, azt mondanám, szakmai ártalom. Pedig nem.

No igen, erről sem ártana eltanakodnom, magamban, magamnak. Mi ez a verbális visszafogottság, bizonyos szitukban, kedves Andrea? Csirkének nem csirke, ám ezzel még nem vagyunk kint a vízből, ugye.